Bevezetés a posztmodern totalitás valóságába I.

 

 

  

Egy kíméletlenül reakciós jegyzet következik. Aki egy pillanatra is elhiszi, hogy Donald Trump győzelmével, a reálpolitika, a konzervativizmus látszólagos újjáéledésével, az immunreakciókkal kiűzhetőek lesznek a newspeak dogmatikusai, az nagyot fog csalódni. A reakciós ideál, az ihletett, intuitív vezető, aki győztes menetelésben van a statisztikákkal, a tömegigénnyel szemben – napjainkban: puszta mítosz.

A hatalmat csak kíméletlen technokrata eszközökkel lehet megszerezni és megtartani. A protestáns alapokról felépített munkamániás technokratizmussal együtt jár az intuíció nélküli posztmodern politikai elit, a demokrácia-mechanizmusok automatizmusai, a mindenre kiterjedő konformizmus, a „fogyasztói igény” jövőbeli pusztítása is. Azaz: nincs kilépés.

Riasztó, hogy a média ún. tényei, a hírek hullámzása, monotóniája, látszólagossága, marketig dramaturgiai és technikai változékonysága mennyire elbűvölő. Az élet vonzásában maradni, válaszokat adni, soha nem volt ilyen nehéz. A virtuális fogalmak, a hamis kinyilatkoztatások, a posztmodern nyelv lekicsinylő, becsmérlő hangsúlyai, az emberekre helyezett irreális terhek (neked kell megmentened az egész világot), a felvilágosodás fullánkjából az európai emberbe döfött, lassan ható méreg mellékhatásai.

A kezdeti eufória után, már látható, hogy a jobboldali-újhullám nem fogja megismételni a 80’-as évek sikereit, mert legitimációja már nem a 20. század lezárására, hanem az általános, mindenre kiterjedő válság kezelésére, sőt megoldására szól. Valójában ez a vágy áll a csendes forradalom súlypontjában, még akkor is, ha ez nem teljesen nyilvánvaló, kimondásra vár. A válság viszont feloldhatatlan, mert a sok szenvedést okozó ún. gazdasági és társadalmi problémák puszta tünetek; ezzel szemben a lényeg, a szubsztancia láthatatlan, így reflektálatlan marad. Amire a jobboldalnak ma lehetősége van, az csak ideiglenes kármentés, a közérzet átmeneti stabilizálása.

Ha a megmaradt reakciósok, (a hozzájuk csapódott protestáns) keresztények azt gondolják, akár csak egy pillanatra is, hogy a nép az oldalukra állt, akkor végzetes tévedés áldozatai (a végzetesség abban áll, hogy elveszíthetik a viszonyukat a valósággal – követve ezzel a nemzetközi balt, akiknél ez évtizedekkel korábban megtörtént). Nincs egységes, körülírható nép, ami igazodhatna, vagy attitűdöket követhetne, trendeket diktálhatna, követelhetne ki – leszakadt, kiszolgáltatott tömegőrlemények maradtak csupán. Ezért van eleve kudarcra van ítélve az, ami most még – elfogultságunk okán – lelkesedésre adhat okot.

A válságokozó, a minden korábbi – a kereszténységnél is ősibb – morált, az abszolút viszonyosságot leépítő posztmodern, az új totalitás beszivárgása, hatalomátvétele. A megállíthatatlan, gyógyíthatatlan betegség, a pestis, a látszat-ideológiák kiterjedésével, a relativizmus szellemi vákumával, a nem-morál inváziójával, az emberi egzisztencia határainak felégetésével, a gondolat megszületésének privát, egyre szűkebb terébe való behatolásával ragadja el, emészti fel áldozatait.

A felvilágosodás következményét az ártó és brutális ideológiákat, az egykor oly otthonos barrikádokat felszámolta a posztmodern, az új totalitás. Nincs szükség rájuk többé.

Ma már nem az ideológiák, értékrendszerek, önmeghatározások (stb.) háborújának kereszttüzében állunk (ez az alapvető tévedés); hanem a nyelv elemi szintjére visszabontott, koherenciájától, illesztékeitől megfosztott üres, ószövetségi szigorral, ostorcsapásként ránk zúduló, felhevült szavak súlya alatt gályarabként evezünk a végtelen, nyílt víztömeg felett. Semmiféle statikus morál nincs jelen többé (egyedül az iszlám integritása valós). Csakis a megélés elidegenített formái, az élményszerűségek örvénye, – a szó tiszta és titokzatos értelmében – a mindent átható, átjáró pusztító jelenlét teszi minden eddigi létállapotnál sikeresebbé, leküzdhetetlenné az új totalitást.

Tisztázzuk: a posztmodern totalitás alapállítása az ateista humanizmusban rejlik.

A modernitás társadalmi rendjeinek etikai vezérlőelve az emberisten-eszme, amely a fellázadt ember befelé forduló tekintetében, a kétségek félhomályában álló fétisben fedi fel önmagát. A fétisben, amit a posztmodern ember rettegve imád. A fétis körül, a félhomályban a káprázat kelti életre az elidegenedés, a feleslegesség iszonyatát. „Abbahagyták, mindenki hallgatott, csak én nem, már bevette a fejembe a zagyvaság, azután felemeltek, és kényszerítettek, hogy a fétisre emeljem a tekintetemet, és már nem nevettem. Tudtam, hogy most felajánlanak a fétisnek, hogy szolgáljak neki, és imádjam, nem, már nem nevettem, fojtogatott a félelem és a fájdalom.” A fétis ereje nem másból, mint az eredendő isteni totalitás elbitorlásának vágyából ered. Ez az eredendő vágy (mint minden kontrollálatlanul hagyott vágyakozás), obszcén megszállottságig fajult. Az Isten kezéből kiragadott totalitás, a Tekintet elvesztése, a teremtés logoszának megrontása, amit fokozatosan a goebbelsi-shepilovi propagandanyelv mélységéig züllesztettek le, mára a világállapot egyetlen megragadható realitásává vált.

Az Isten feszült, függő, vadászó figyelme alatt álló teremtés totalitás. Totalitás, mert Isten nem a világban rejtőzik, hanem felette van. Egységes, kerek tudása van a világról, amely alá van vetve szuverén rendelkezésének. Leírása a János evangéliumban: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” Ez az a totalitás, amelyet a modern ember meg akar váltani magának. Luciferi szellemével eltölteni, kilépni árnyéka alól, hogy végérvényesen kimondhassa, „nincs Isten felettem”.

Azaz: az ember kiragadta a gépből a szellemet, aminek a helyére kerülve, felperzselve, eltékozolva összes saját, belső tartalékát, ráébredt: nem kormányozhatja azt, ezért végső, önpusztító kétségbeesésében, új szellemet próbált a régi helyére teremteni. Később, mikor a tömegsírok előtt, azoknak az örvénylő mélységébe beleszédülve felismerte, hogy tervével eleve kudarcra ítéltetett, létrehozta a hiányzó szellem pótlékát, a nagy hazugságot: az utópiát.

Az utópiával együtt a nagy ügy emberiség, az emberiesség fogalmát, ami ábrándjainak közege lett. Keresztényként egyetlen kívánságom lehet: megmenekülni az emberiség elől.

A világ egykor a súrlódások, a kihívások agyag-sárvilága volt, a súlyoké, nehézségeké, mélységeké, amiben az ember kommunikálhatott az abszolútummal, a teremtés isteni totalitásával; és káini vándorlásának nyomaiban érzékelhette saját eredetét, felelősségét, célját. A bejárható pusztaság szélső határa egykor Isten volt. Mindnyájan a Tekintet előtt éltünk. A Tekintet előtt, amely számon tartott. Aki nincs számon tartva, elveszettnek érzi magát. A teljes elveszettség sötétsége a Tekintet hiányánál, a számontartás hiányérzetével kezdődik. Ez Káin lelkiállapota. Káin vágya: visszakerülni az isteni totalitásba, a szövetségbe. A posztmodern világ végtelen (határtalan) sós-pusztaság lett, amiben Brueghel mészárszékre hurcolt, tajtékzó embertömege, Ghelderode vakjai, Camus hitehagyott misszionáriusa és egykedvű, arabgyilkos homme du midije, Dosztojevszkij őrjöngő bűnösei, magányos szentjei – velünk együtt, a szövetségből kívül rekedtekkel – vesznek és pusztulnak el. Egyedül, a testvér és embergyilkos Káin számára van menekülés ebből az ember számára túlontúl tág, haldokló tájból. Tehát: az összes ember számára.

A lázadás mellékterméke a (politikai) totalitás, ahogyan ma ismerjük. A totalitást (a totalitárius államot) még ma is – a baloldali hagyomány szerint – a monopolisztikus politikai-gazdasági államhatalommal, az alattvalók feletti magánéleti, erkölcsi, vallási kontrollal, a teljes, fizikálisan mindenre kiterjedő, határtalan elnyomással azonosítják. Ez meghaladott definíció, amit szándékosan nem sikerül újrafogalmazni kellő pontossággal.

Az tény, hogy a brutális, önkényes zsarnokság nem feltétlenül totalitárius, ugyanis a külső, fizikai agresszióval, represszióval szemben az ember legbelsőbb, saját része mindvégig védett maradhat (sőt egzisztenciája meg is erősödhet a megpróbáltatások által – föltéve, ha túléli). Már a 20. századi diktatúrák is sokat kísérleteztek ennek a menekülési útvonalnak a felfüggesztésével, befalazásával. Ismétlem: az isteni totalitás teljes elragadásával. „Igen: mindent elvenni az embertől, ami benne örök, megmásíthatatlan, ami benne a törvény, hogy annak láthassák, amivé tenni akarják: a totalitásnak kiszolgáltatott, szubsztanciátlan lénnyé, funkcionális emberré.” – írja Kertész.

A nácik, a végletekig fokozták a fizikai terrort, az emberi természet brutális alaphelyzetéig redukálták a létezést. Az SS-Totenkopfverbände mindent elvehetett és el is vett rabjaiktól, de – mégis – valami rejtélyes, megnevezhetetlen emberi járandóság a szolgáknál maradt; valami, aminek már semmi köze a kultúrához, a társadalomhoz, az ún. humánumhoz. A szovjetek a hatalomátvétel után, a kezdeti 25-30 évben hasonlóan jártak el, de számukra az ideológia nem kevésbé gyilkos kiterjesztése, fenntartása, beépítése fontosabbnak bizonyult az erő látszatánál. Nem csoda, hiszen a sztálinizmus erősebb talapzaton álló ideológia volt, mint a hitleri, egyszerűen azért, mert a lázadó intellektus révén kifinomultabb válaszokkal bírt. A nemzetiszocialisták, a németek és csatlósaik a ressentiment és gyűlölet érzéseire hagyatkoztak, ebből fakadt legitimációjuk.

A bolsevikok, hamar túlléptek a ressentimenten (terveik nem voltak az Endlösunghoz mérhetően nagyszabásúak) és hamar a beteljesítés, az új gondolatok beiktatására, az engedelmes ember természet kiépítésére fókuszálhattak, azaz: ők a hegeli világszellemet akarták megszállni, irányításuk alá vonni. Az utópia kiterjesztésével, győzelmével: nincsen szüksége vezetőkre, mert a mindent, azaz a kollektívát is a mindent átfogó szellem irányítja. Ez részben meg is valósult, igaz nem pontosan úgy, ahogyan várták, ahogyan szerették volna, de napjainkra ennek mindent kontrolláló szellemnek a totalitása alatt élünk.

Ó, bárcsak szorgosabbak, még kíméletlenebbek lettek volna azok a nagy inkvizítorok!

Az igaz szellem szolgálatában álló erős férfiak. Őket sem okolhatjuk, mert lelkiismeretüket (sőt üdvösségüket) aranyáron, patikamérlegen mérték. Óvniuk kellett hát. Ki viselhetett volna ekkora terhet? Még több máglyát, még több kimondott supplicium ultimumot. Az inquirere szolgálatát lehetett-e még több odaadással, hittel, még nagyobb áldozattal végezni? Vagy titkon ők is a szabadságra, a jó és rossz tudására vágytak? A válasz: igen. Ezért buktak el. A két szó, amit velük együtt magam is a legjobban gyűlölök: az ártatlanság, az áldozat. A kor abszolút hőse, a tévedéseibe beleőrült inkvizítor, aki minden reggel a jövő rémálmából riad föl: Mindnek égnie kell!

Itt már csak egyetlen vágy bizonyulhat valódinak: „…Micsoda zagyvaság, micsoda zagyvaság! Legyen végre rend a fejemben!” A válasz azonnal érkezik: „A fecsegő rabszolga száját egy marék só tömi el.”