Csillogó szemű fiatal, független civilek Orbán ellen – I. rész

A baloldal elég súlyos átszállót kapott 2010-ben a korábbi évek kormányzati teljesítményéért. Teljesen világos volt, hogy amit mondanak, az nem számít, annyira hiteltelen és súlytalan lett az akkor még néhány kegyelmi pillanatig egységes MSZP. Ebben az új helyzetben ki kellett találni, hogy ki fogja átadni a továbbiakban a progresszív nyugati gondolatokat a magyaroknak, ráadásul a pártkasszát elnézve, költséghatékony megoldást kellett találni. Előkeresték hát a balliberális véleményformáló körök környezetében így vagy úgy sertepertélő fiatal rokonokat, ismerősöket, akikből egy Facebook-csoport megalapításával azonnal „forradalmárt” lehetett faragni, ráadásul így az egész ingyen volt.

Az újhullámos kormánydöntők gittegyletei nem ritkán agresszívek, de az erőszakosságuk az őszinte gyűlöleten kívül azt is célozza, hátha egyszer keményebb rendőri fellépésre kerül sor. Akkor aztán rögtön fel lehet venni az áldozatpózt, és idecsődíteni azokat a sorosista kollégáikat külföldről és belföldről, akiknek nem az utcai rendbontás, hanem a felhőtologatás a feladatuk, a demokráciák, a korrupció, a sajtószabadság és hasonló megfoghatatlan fogalmak miatti aggódással, valamint Magyarország ezek szempontjából való minősítgetésével.

4K!

Legyen mindenkinek jó, és mindenkit érdekeljen a demokrácia! – nagyjából ezt akarta a kirúgott egyetemistákból, romkocsmában szódavizet rendelő és a vécében stikában füvező fiatalokból verbuválódott Negyedik Köztársaság Mozgalom. Rendkívüli módon emlékeztet ez a szándék az olyan nagyszerű társadalmi kísérletekre, mint például a kommunizmus: ha nem lenne az a fránya nép, amely nem okvetlenül vágyik az olyan típusú segítségre, amilyet az elszánt mozgalmárok kiötölnek számára, működhetett is volna.

Igazán, csak még egy esélyt annyira megérdemelnének már.

Így gondolta ezt a Korvin Ottó 1919-es népbiztosra megszólalásig emlékeztető Istvánffy András csapata is. Ők elővigyázatosan már akkor elkezdték törni a majdani utat, amikor még nem következett be, csak borítékolható volt a baloldal iszonyú 2010-es sorsa.

A 4K! sokat közösködött a Millával, mígnem meg is előzték Juhászékat a párttá alakulással. Aztán a választásokon szerzett 1784 szavazat hatására belátta a 4K!, hogy ez a pártpolitika mégse annyira nekik való, mint a matricaragasztgatás, és 2016-ban ismét mozgalommá szelídültek vissza. Az Együtt pártot elnézve, végülis becsülendő ez a realitásérzék.

***

Milla és Szolidaritás Mozgalom

A Milla abban különbözik a többi kormánybuktató mozgalomtól, hogy erre legalább sokan emlékeznek. Alapítója, Juhász Péter 2010 végén hirdette meg a Facebookon a tervezett, de örök vágyálomnak megmaradó egymilliós tömeget a sajtószabadságért, amely már akkor is pont úgy meg volt szűnve állítólag, mint most, pedig még létezett a Népszabadság.

A következő évben többször tüntetgettek, egyre csekélyebb érdeklődés mellett, mígnem váccpáör… Hogy is hívták azt a feminista lányt, aki egyre rövidebb hajjal igyekezett belecsúnyulni az ideológiai közegébe? Ő Karsay Dorottya, aki néhány hétre popsztár lett, majd néhány hétre újra. Először az derült ki róla, hogy mérsékelten bírja a magyar nyelvet, hiszen ő már inkább a progresszív angolt beszéli, majd ő volt a Milla Nem tetszik a rendszer tüntetését beharangozó, borzasztóan ingerlő videójának fő arca.

Az az érdekes, hogy az összes, csillogó szemű fiatalokból álló civil szervezet azóta is az egész rendszerváltás utáni politikai elitet küldené feledésbe, de valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy egytől egyig összeboronálódnak az MSZ(M)P–SZDSZ kiterjedt értelmiségi-művészi holdudvarával.

Aztán utóbbiak valahogy mindig felbukkannak a fiatalok mögött tanácsadóként, sőt a Nem tetszik a rendszer videóban tömegszaporítóként is megjelentek, hogy ne csak fogatlan cigányok szájáról olvashassuk az üzenetet.

Amikor már zavaróan elfáradt az egész Milla-történet, akkor alternatív köztársasági elnököt választottak a megbízatását befejező Sólyom László helyett. A kabaréba illő választáson végül az elmebaj határozott jeleit mutató Bartos Cs. István, valamint a rapdivatból már kiment, ezért baloldali aktivizmusba menekült Dopeman közül utóbbi lett a győztes. Ezzel elnyerte a jogot, hogy ő képviselje a Milla értékeit a nyilvánosság előtt, és ő élt is a lehetőséggel: 2013 szeptemberében egy következő tüntetésen teátrálisan ledöntötték Orbán Viktor hungarocellből megformált szobrát, majd az alternatív államfő gyermeki élvezettel rúgott bele a szobor letört fejébe.

Mindezt azonban megelőzte még 2012. október 23-án a legfontosabb millás tüntetés, amelyen már a 2014-es újabb Fidesz-KDNP kétharmadra hangolva, bevetették a korábban hónapokon át ígérgetett csodafegyvert. A baloldali szimpatizánsok az ígérgetés hallatán minimum egy Horn Gyula szintű nagyágyút vártak, de a színfalak mögül csak a színtelen-szagtalan Bajnai Gordon perdült elő az ő Haza és Haladás Alapítványával, és rettenetesen szürke, technokrata modorban megpróbálta eljátszani a messiást.

Az Együtt 2014 választási mozgalomból hamarosan párt lett, a Milla 2014-ben megszűnt, mivel tevékenységét gyakorlatilag áthelyezte a pártba, és magába csatornázta a még jelentéktelenebb, de hasonlóan agresszív Szolidaritás Mozgalmat is.

Közvetlenül ezt megelőzően átkapcsoltak makákóüzemmódba, és mindenre felmásztak, ami eléjük került. 2013 végén még tagadták, hogy ők másztak fel a Fidesz-székház erkélyére, de a következő év elején már az identitásukat vállalva és szovjet zászlóval tértek vissza a székházerkélyre, majd következett a Sándor Palota erkélye, de halált megvető bátorsággal megostromolták a budavári Mária-szobrot is. Azt hitték, hogy ha mindenhova felmásznak az aktivistáik, az bármit hoz majd a választáson, de az ötlet csak a későbbi ligetvédőknek tetszett meg, a válsztópolgároknak nem.

Az Együtt – A korszakváltók pártjának exciviljei végül a 2010 előtti korszakkal összefogva támogatják azóta is jelenlétükkel a Fidesz-KDNP-kormányt. Az exmillás Juhász Péter megbízhatóan és kitartóan szemlélteti az ellenzék agresszióval palástolt nyomorúságát, a Haza és Haladásból megörökölt szerencsétlen Szigetvári Viktorról pechjére erősen lerí, hogy élete hibáját követte el, amikor Gyurcsány hónaljából kilépett a nyomasztó nyilvánosság elé, a volt szolidaritásos Kónya Péterre pedig utánunk most mások is rágúgliznak, hogy tényleg még mindig képviselő-e. Bajnai amilyen unalmas, annyira nem ostoba – le is lécelt hamar ebből a reménytelen brigádból.

***

Hallgatói Hálózat

A magyar felsőoktatás lényegi alapja hosszú ideje változatlan, viszont ma már korszerűbb eszközökkel vértezi fel a diákokat mindazokkal a készségekkel, és hozzáállással, amelyekre szükségük lehet a 60-70-es évek Magyarországán. Az Orbán-kormány megpróbált belenyúlni ebbe a megcsontosodott rendszerbe, amely senkinek sem jó, amelyet senki sem szeret, de amelyben senki sem akar egy millimétert sem engedni a saját kis privilégiumaiból. Pedig igazán nem volt erőszakos a beavatkozás, mindössze azt célozta, hogy sokkal kevesebben lébecoljanak az egyetemek campusain, éveken át azon gondolkodva, mit is kezdjenek majd magukkal.

És ugyan mindenki számára világos, hogy iszonyú túlkínálat van kommunikátorokból, közgazdászokból, jogászokból és bölcsészekből, miközben mérnökből, de még szakmunkásból is égető a hiány, ez remek alkalom volt egy újabb rikoltozás megkezdésére elsősorban a kommunikátorok, közgazdászok, jogászok és bölcsészek számára. Princz Dani nevére ma már kevesen emlékeznek, de a hangja valószínűleg ismerősebben cseng, hiszen összetéveszthetetlen orgánummal kezdett el nyilvánosan érteni a világon mindenhez.

A nagyra felfújt és csillámpapírba csomagolt semmi ékes példája volt a Hallgatói Hálózat.

Egy gazdag amerikai üzletember érdekeltségei alaposan ellátták őket külföldi tanácsadókkal, bizonyára az ő hatásukra lendültek bele annyira a tengerentúlon akkoriban fénykorát élő „occupy” életérzésbe. A Szabadság-hídon óriási hadműveletbe kezdve, végül minden idők legröhejesebb hídfoglalását hozták össze.

Később lényegében az ott dolgozó tanárok biztatására, halált megvető bátorsággal megszállták az ELTE médiaelméleti tanszékét. Csakhamar kiderült azonban, hogy leginkább lógni akartak, hippi jelszavakat felírni a táblára, zenét hallgatni, meg margarinos kenyeret majszolva piknikezni a nagyelőadóban.

Aztán csak úgy csendben vége lett, pedig olyan, teljesen független szakértők támogatták őket, mint az MSZP-s Braun Róbert, valamint Ferge Zsuzsa, György Péter, Heller Ágnes és Vásárhelyi Mária nevével fémjelzett Oktatói Hálózat, illetve- Magyar Bálint és Tamás Gáspár Miklós Hálózat a Tanszabadságért nevű egylete.

Kormányt ez sem tudott buktatni, de elérte, hogy megmaradjon az egyetemeken a létszámában és képességeiben is rendkívül felhígult diákság.

 ***

Tiszta Kezek Mozgalom

Még 2011 decemberében, egy elég bénán kivitelezett, öncélú retusálás remek alkalmat adott az éppen átalakítás alatt álló közmédia balliberális dolgozóinak a tiltakozásra. Nagy Navarro Balázs és Szávuly Aranka a mártírrá válás szándékával ment ki éhségsztrájkolni a munkáltatójuk épülete elé, de csak simán kirúgták őket, ami a siránkozó ballib holdudvaron kívül nem is igazán érdekelt senkit.

De ők nem adták fel, hamarosan teljes favellatábort hoztak létre, amelyről csak úgy sugárzott az igénytelenség.

Lakói egészen arcpirító módon követelőzve kilincseltek támogatásért, külön megjelölve, hogy éppen vizet, gázpalackot vagy ételt kérnek. Felemelő pillanat volt, amikor Demszky Gábor céklalevest hozott nekik, ekkor tudtuk meg, hogy a leves és a gyümölcslé nem számít bele az éhségsztrájkba. Talán még egy kis hagymás rostélyos is belefér néhanapján. Naponta. Néhanapján.

Nem nagyon megfogható a pillanat, mikor ért véget a közérdeklődést teljes mértékben nélkülöző éhségsztrájk, ahogy azt sem, mikor alakult át a magáról minden kormányellenes fellépésen béna szelfiket a Facebook-oldalára feltöltő Nagy Navarro egyszemélyes mozgó demonstrációjává, de egy-egy vicces dolgot azért hagyott maga után.

A szelfik mellé írt lázító szövegeiben hemzsegő helyesírási és ragozási hibák nyomán elsőként az merült fel joggal bárkiben, hogy mit keresett ez az ember egy olyan munkahelyen, ahol elvileg kell tudni írni. Ám a szelfijeinél is emlékezetesebb a hatalmas műesése, amikor nem bírta tovább, hogy senki sem bántja, így elébe ment az eseményeknek. Latin focistát megszégyenítő mozdulatsorral és ordítással esett össze a biztonsági őrök között, amire megkapta a jogos jutalmát: helyben kiröhögték.

A Tiszta Kezek Mozgalomra ma már teljes joggal nem emlékszik senki, azonban a későbbi ellenzéki „civil” megmozdulások archetípusaként olyan hagyományokat teremtett meg, mint a lehetetlen elnevezés, a maroknyi elszánt gyűlölködő táborozása a vágyott hippikoszban, a minden más kormányellenes megmozdulásba is belefolyás, továbbá kamuatrocitások megrendezése, amelyekkel az „erőszakos” kormány ellen próbálják hangolni a közvéleményt. Először Nagy Navarro Balázs esetében tették fel hétköznapi emberek a költői kérdést:

Ha évek óta éhségsztrájkol, akkor miből él?

Ugyanezt a kérdést azonban sosem tették fel a külföldi média képviselői, akik valami rejtélyes módon mindig értesülnek, és nagy érdeklődéssel fordulnak az egy-két tucat embert érintő, és még a magyar lakosság számára is ismeretlen megmozdulások felé.

 

(II./a rész)