Recrudescunt vulnera inclytae gentis hungarae

Bő egy évvel a választások előtt, a kampányév kezdetén a rajtkockához igyekvő résztvevők lazító gyakorlatait nézhetjük éppen. LMP, Momentum, MSZP, DK, Jobbik és a „többiek” készülnek összemérni magukat “Orbán rendszerével”. Normál esetben ilyenkor egy „a hatalomban elolvadt Fideszt” kellene látni, de ami a legfontosabb: szoros mezőnyt politikailag potens résztvevőkkel. Ehelyett két „versenyző” tűnik csak legalább dobogó-esélyesnek, az LMP és a Jobbik. Megvívhatnak a második és a harmadik kitüntető helyezéséért. Mi meg törökgáborkodunk egyet, míg várjuk a Vezénylő Tábornok évértékelőjét.

Schiffer ugyan hátralépett, de minden szimpatikus megnyilatkozása ellenére sokszor fura, ahogy (ráérezve a populista baloldal sikereire) a sandersiánus-neobalos, turbólibsi dolgait az „igazkonzervatív” hangokkal együtt hozza fel. Egyik percben amolyan mérsékelt középjobbos hangon szól, másikban az LMP társelnöke feministákkal telepíti fel az identitáspolitikai horror-feminizmust a magyar égre. Ez zavaró tud lenni, ám egyértelmű, hogy a Fideszben csalódott budai és kisvárosi értelmisik számára vonzó alternatívát ad a Fidesz-ellenes protestszavazatok begyűjtésére, melyekkel már két alkalommal is bejutott a parlamentbe.

A Momentum Mozgalom, mint párt pedig igazából már most úgy tűnik, hogy egyrészt az LMP bázisát becélozva, másrészt az elmúlt években elhalt törpepártok potenciális bázisára tud építkezni, ha azok vannak olyan önzetlenek, hogy lemondjanak az 1-2%-os jelenlegi támogatottságukról. Valószínűleg nem lesznek, így a Momentum az Együtt, PM, Milla, stb. balos törpepárt sorsát vetíti MOMENTÁN elő. Akkor is igaz ez, ha várhatóan a már most is láthatóan erősödő „Soros-aktivitás” turbó fokozatra fog váltani, miután Gyuribá számára a Trump-pofon után rengeteg fölös energia és elfojtott frusztráció gyűlt fel, hogy azt Orbánon, a „kisebbik ősellenségén” verje le.

Az MSZP-DK párost, bár sosem érdemes teljesen leírni, de inkább hagyjuk most, hisz jelen állás szerint az OLAF bomba olyan elhúzódó botrányként esett hirtelen a Kormány ölébe, hogy elképzelhető, az MSZP maradékát is felőrli végleg, és bekövetkezik az, aminek már 8 éve kellett volna: békés, nyugdíjas éveknek a börtönben.

Jelen állás szerint a Jobbik – LMP koalíció, amely papíron képes lenne leváltani a Fideszt, inkább tűnik egy sci-fi opciónak, hisz egyik párt se tud akkorát váltani korábbi politikáján, hogy ez a forgatókönyv eséllyel bejöhessen.

Az egyetlen lehetőség, ami sosem kizárható, hogy a Jobbik – főleg az MSZP bukása után – simicskai értelemben 180 fokozik és konkrétan balos párt lesz.

Simi is „bebaszta a kirakatot”, de az elmúlt két év során egyre erősebben látható, hogy bár eleinte „konzervatív alternatívában” gondolkodott, tulajdonképp balra állt. Ez a folyamat, a téli olgásodás, tovább fog folytatódni idén, mígnem valószínűleg egy herényikárolyi értelemben vett „konzervatív” egység lesz a Baloldali Kormányváltó Népfrontban. A lényegi különbség, hogy ennek a „békejobb” történetnek sosem volt akkora és olyan szervezett nyilvánossága, mint amit most Simicska ennek a gondolatkörnek a rendelkezésére bocsát.

Ez azonban nem változtat a tényen, hogy ez a termék, az „orbanitiszes jobbközép” már volt a piacon több éven át és kudarctörténete örök mementóként állhat minden ezzel kísérletező politikus előtt. Talán épp ezért nincs is vállalkozó erre: bár újságírók tömegei fújják most a „kormánykritikus konzervatív” nótát, valós politikai törés egyenlőre nem vonatkozik a Fideszen belül. Nincsenek tömegesen, pártszerűen elszakadó országos politikusok, új parlamenti frakcióba tömörülő „zöldmezős” konzervatív kezdeményezések. A hisztéria tehát látszólagos, felszíni hisztéria.

Marad tehát a spekuláció, a „cukijobbik” futtatása, ott azonban azt látjuk, hogy a Jobbik tagsága, alapszervezetei egyáltalán nem asszisztálnak Vona Gábor és környezete „középre nyomulásának” és az általa megnevezett lehetséges baloldali partnerek sem feltétlen érzik úgy, hogy túl hiteles lenne, hogy a G-nap előtt még bőnyállal zsidózik valaki, majd Slomóra hisztizik a sajtóban, hogy ezek után nem fogadja kitörő örömmel a üdvözletet.

A Jobbik nyakán ott van saját múltja, ami nem a feledés jótékony homályából integet kifelé, mint mondjuk Európa hasonló „konszolidálódó” szélsőjobboldali pártjainál, hanem a jelenben játszódik.

Az is fontos történet, hogy a Jobbik becélzott politikai platformja merőben különbözik nyugat-európai társaiétól: Európában ezek a pártok a jobbközépnél erőteljesebb, többnyire Izrael-barát, migráns- és mohamedán(térítés)ellenes politikát sürgetnek, valamint EU-szkeptikusok. Ha Vona ebbe az irányba mozogna, akkor felesleges is a kormányváltás, hisz a Jobbik messze elmarad kormányzóképességben a Fidesztől, a politikája meg nem különbözne érdemben attól, mint ami most van.

Ezért így elég fura, hogy a Jobbik tulajdonképpen a Fideszt átugorva egy Európa-barát, konszolidált, konszenzusos, „langyos” konzervatív alternatívává kíván válni baloldali támogatókkal, baloldali és zöldpárti politikai partnerekkel. Cserébe olyan egyértelmű brüsszelita ötleteket is felvéve a programjába, mint a kvótázás megalapozására szolgáló európai minimálbér és egységes szociális támogatási rendszerek.

Vona legfőképpen a konzervatív retorikával szavazókat halászgató, de szélsőbalolos, zöld LMP-vel kacérkodik, de viszonzatlan a szerelem.

A politikában ugyan sok minden lehetséges, de ez akkora mutatvány lenne, hogy tulajdonképpen mindkét párt azonnali halálával járna, hisz támogatóik jó része egymással össze nem egyeztethető elveket vall. Reális esélye egy MSZP – Jobbik koalíciónak ugyan lenne, főleg itt. Kelet-Európában láttunk már hasonlót, amikor szocialisták és nacionalisták együttműködtek, de ott mindig a nackók voltak a kisebbik partner, és nem volt szavazói bázisuk közt érdemi különbség.

Amúgy ezen az alapon a Jobbik igazából soha nem is volt jobboldali, sokkal inkább munkásosztálybeli dühpárt volt a hajdani szocik korábbi bázisain, noha a szűk alapbázist a megboldogult MIÉP támogatóiból építették fel. Az OLAF jelentés azonban ezt az amúgy hihetőnek tűnő opciót aláássa, és a 2006-os rendőrattakban a szenvedő félként részt vett Jobbik törzsközönsége egy ilyen szövetségnek ugyanúgy nem örülne, mint a szélbalos LMP tábor.

A helyzet ugyanakkor nem ismeretlen a magyar történelemből.

Amit most körvonalazódni látunk, azt úgy hívják a baloldalon, hogy “társutas értelmiség”. Ha lenne Vonában valami erősebb karakter, lehetne ő korunk Bajcsy Zsilinszky Endréje: a Nemzetet megmentő, a kommunistákkal szövetkező nemzeti radikális figurája. Egy igazi populista, hőbörgő, népi figura. A történelem azonban furcsa dolog, és tulajdonképp 40 évig ő volt a későbbi „népfront politika” szimbolikus előfutára. Azon szövetségé, mely a „demokratikus erőket egységbe forrasztva törték meg a horthyfasizmus homogén egységét”. Ez pedig már rímel is a mai ellenzék vágyaira, hisz a NER-t egy másik széleskörű és „valódinak” feltüntetett „ellen-NER-rel”, azaz a Demokratikus Népfronttal szeretnék leváltani, amiben aztán ott ülnének a kommunistáktól kezdve a nácikig mindenki, azaz egy irányíthatatlan, széttartó, már az elején problematikus alkalmi koalíció állna szemben ez egy szervezett, fegyelmezett és összetartó establishmenttel.

Úgy tűnik tehát, hogy bár Simicskát már rég behúzták a demokratikus megújulás sztoriba, az ő motivációi nem hosszútávú politikai stratégián, hanem primitív személyes Orbán-ellenes bosszún alapszanak. Valószínűleg Vona is csak amolyan Bajcsy-Zsilinszky-s módon fog tudni egy baloldali szervezésű és hátterű „Frontba” belépni, beígérve a vidéki szavazókat, népi pántlikát kötve a Népfrontra. Ezt a forgatókönyvet amúgy már Heller Ági néni és TGM bácsi is felvázolta, ez fortyoghat a lengyellászlói think tankok fejében is informális körökben, csak egészen más céllal.

A „liberális koalíció” egészséges politikai gazdatestet keres arra, hogy lefuttassa a jól ismert liberális programot.

Ehhez azonban – ezúttal olasz példával – kellene egy magyar Renzi. Egy a konzervatív oldalról átcsábított “átállított katolikus”. Aki jó keresztény, imádja Feri pápát, templomba is jár, de tulajdonképp a maga „jófiú módján”, egy balos program mentén, „visszavezeti Magyarországot Európába”, tehát lebontja a Fidesz jelenlegi külpolitikai és gazdasági vonalait.

De Vona erre abszolút alkalmatlan, hisz eleve nem a „politikai szépfiú” Justin Trudeau-i karakterét hozza, hanem a rosszfiút, aki még Orbánnál is keményebb csávó. Nem bontaná le a GYODÁT első rendelkezésével és nem szakítaná meg morcosan a kapcsolatot Putyinnal, Trumppal, a lengyelekkel, stb., pedig ezek  alapvető koalíciós feltételek mindenféle előzetes megállapodásoknak.

Ez tehát a Nagy Liberális Mesterterv.

A kérdés, hogy a Jobbik belekullant-e ebbe a libsilevesbe, és bár behúzza maga mögé a nála népesebb baloldalt, jobboldali politikát visz, vagy turbó-cukulásba kapcsol és konkrétan átmegy balra. Vonát elnézve ez utóbbi is simán lehetséges, ambíciói oly erősek, hogy előbb zavarja el a saját szavazóit (lásd cukisodás), semhogy ne ő legyen a Népfronti miniszterelnök.

Mert hát  – Fidesz ide vagy oda – minden „jobbikos cukisodás” mellett egy hatalommániás, gátlástalan, valamint ostoba és nárcisztikus emberrel állunk szemben.Sanszos, hogy a látszólagos vezérszerep miatt simán fogja vállalni ezt a szerepet és képes lesz azt végül „szükségszerű dialektikus politikai fejlődésnek” nevezni. Azt azonban biztos szép lesz nézni, amikor ez megtörténik, hogy milyen módon magyarázza majd meg nem csupán a Magyar Nemzet „igazi konzervatív” sajtója, de a Jobbik komplett gárdája.

Vonát áthangszerelni személyesen nem egy nagy feladat, hiszen annyi agya van, mint egy csigának. Egy, a szó pejoratív értelmében vett proli.

Ha azt kérdeznék, hogy vajh miért történne ilyesmi? Akkor a válasz: mert ez a magyar paradigma. Egy megbonthatatlan hatalmi monolit vs. szétforgácsolt ellenzék, és ez a monolit a nehéz pillanatait követően mindig újra összeáll, szükségszerűen egyre erősebben. Nem véletlen állított Orbán szobrot Tiszának és Bethlennek is, ők a politikai előképei.

1905-ben is volt Kormányváltó Momentum és jött Wekerle kormánya, amely kb. annyit ért el, hogy hamarosan visszaadta Tiszának a kormányt, és igyekezett megfékezni a saját hőbőrgő elitjének pusztítását. De igazából a Rendszer az egész Monarchia alatt megmaradt. Azt mondják most Olimpia? Azt mondom Budapest: a Parlament épülete arról híres, hogy az volt a múlt század egyik legnagyobb korrupciós botránya a Panama csatorna után a Világon. A Századforduló Korrupciós Gigabotránya, aminek hála egészen pár évvel ezelőttig tulajdonképpen újra kellett építeni az egész külső homlokzatot, amit anno leloptak róla. És történt valami?

Ilyen alapon az Ady által dühösen megénekelt Tisza rendszer is baromi korrupt volt, befelé zárt, stb. Pont mint  vádlói szerint Orbán rendszere. A Tisza rendszer persze nem volt „jó”, nem volt elég „demokratikus” és pont a monolit-jellegéből adódóan a vége a Tanácsköztársaság lett, nem véletlenül amúgy. Tisza rendszerének bukását egy végtelenül radikális és véres epizód követte, illetve Tisza konkrét lelövése. Node ezt követően a monolitot restaurálta Bethlen, mely apró belső módosulásokkal újabb 25 évig volt érvényben, még a Gömbös-féle „fasizálási modernizációs kísérletet” is kiverve magából.

A kérdés tehát eleve az, hogy Orbánt le lehet-e cserélni BÁRKI másra, vagy ezúttal is történelmi kataklizma révén lehet csak szétverni az egész Rendszert? Ez lényeges kérdés, mert ahogy elődei, a Fidesz-rendszer sem adaptív, ellenben annál inkább dinamikus. A másik, az ezzel szemben álló, körvonalazódó Új Népfront pedig ennek pont a fordítottja: adaptív ugyan, ergo „demokratikus” és átjárható, de saját belső áthidalhatatlan törésvonalai már azelőtt megbénítják, hogy egyáltalán létrejött volna. A legkevésbé sem dinamikus, hisz minden döntést csak a millió kicsi partnerrel való előzetes és utólagos egyeztetés révén lehet meghozni, és azután sem garantált, hogy egyáltalán ebben a széttagolt hátországban bármit véghez is lehet vinni.

Az ideák magaslatában persze a „fejlett demokratikus”, egyszerre adaptív és dinamikus rendszerek kellenek. Az amerikai rendszer például ilyen, de ahhoz hosszadalmas előválasztási folyamatok kellenek, és az a képesség, hogy a magyar politikai konfliktusoknál jóval keményebbeket is úgymond „párton belül kell lerendezni”. Jó példa Donald Trump, aki kb. ezerszer keményebben küldte parkolópályára ellenfeleit, mint Orbán Simicskát valaha, mégis azt látjuk, hogy a korábbi ellenfelek – még ha vonakodva is – de támogatják a regnáló elnököt.

Egyszerre adaptív és dinamikus politikai rendszert csak alázatos és fegyelmezett emberekkel lehet csinálni, mint amilyenek a germánok és az angolszász népek. A magyar “néplélek” erre alapvetően alkalmatlan, hisz láthatjuk, a legkisebb sértődés is azonnali pártosodáshoz vezet, és ez nem jobboldali vagy baloldali jelenség, hanem a teljes magyar politikai spektrumra igaz.

2017 tavaszán nincs remény egy olyan nemzeti paradigmára, ami igazából a 20. századon túlmutatva, a török kor óta megvan a magyar történelemben, de most Simicska báró, TGM, Vona Gábor és az összes balos párt stratégiai szövetsége fogja megvalósítani. Nagyon kevés a realitás abban, hogy a szélsőjobb és szélsőbal a teljes politkai spektrumot átívelő szövetsége képes felcserélni Orbán rendszerét valami annál lényegesen jobb Rendszerre. Az sem biztosított, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági folyamatokat egyáltalán fenntartani képes lenne, egy most mindenben az ellenzék legmerészebb vágyait valóra váltó „összellenzéki egységkormány”.

Amúgy meg ez olyannyira erős érv, hogy nyugodt szívvel akár rá is bólinthatunk az ellenzék minden vádjára, függetlenül annak igazságértékétől. Öncélú, korrupt, pimasz, cinikus, szolgalelkűségre nevelő, passzivizáló „rezsim” ez is.

Legyen igazuk, mert nem számít.

Ugyanis bár a szelét talán érezni, de még nem látni közeledni az Világháborút, vagy azt a mindent elsöprő gazdasági világválságot, a nemzetközi helyzet végletekig fokozódását, ami megteremtené azt az elementáris nyomást, amire egy ilyen – természetéből adódóan nem adaptív – rendszer képtelen reagálni és összeomlana.

A Nép részéről sem érezhető még az a fajta elképesztő bizalomvesztés és düh, ami mondjuk veszélyt hordozhatna. A szokásos hőbörgésnél több nem látható, bármennyire is szeretnék azt belemagyarázni a jelenkori folyamatokba.

Ahogy Tisza rendszerének összeomlásához kellett az első világháború és a Tanácsköztársaság, illetve Trianon, úgy Bethlennek a Fekete Csütörtök és a második világháború okozta a Rendszer vesztét. Kádár rendszerét a Szovjetúnió összeomlása söpörte el, a szintén örökre tervező Gyurcsánynak a 2008-as válság tett be végleg. Orbánnak mi lesz ez az esemény? Az Iráni – Izraeli atomháború? A Kínai – Amerikai háború? A migránsbetelepítés ilyen lehetett volna, de ezt idejében fel is ismerte Orbán az összellenzék őszinte sajnálatára.