Nincs tangó Párizsban – az arab-izraeli békekonferencia másnapján

A vasárnap lezajlott, abszurd, orwelli hangulatú párizsi izraeli-palesztin békekonferencia előrengéseit figyelembe véve, az Obama adminisztráció egyik utolsó, hisztérikusan végrehajtandó ukázai közé tartozik a 67-es „Hatnapos háborút” megelőző területi állapotok teljes visszarendezése, a ciszjordániai kolóniák felszámolása, annak ellenére, hogy a ’67-es határok mögé való visszaszorítással katonailag újra védhetetlenné válnának Izrael belső területei. A tényekhez hozzátartozik, hogy a ’67-es ellentámadás során megszerzett területekből már csak a ciszjordániai telepek maradtak izraeli fennhatóság alatt. Egy újabb „Dreyfus-per” következik, amelynek csak az első (és nem az utolsó) állomása a „békekonferencia”.

John Kerry négy éven át tartó megszállott, eredményeiben katasztrofális külügyminiszteri tevékenysége az Obama-kurzus végére megközelítheti az abszolút mélypontot. Az Obama-külügy az egyik, ha nem a legnagyobb (fő)bűne lenne, ha sikerrel keresztülvinnék (Trump beiktatásáig) az Izrael-ellenes béke-doktrínákat.

Nézzük sorjában, valójában mi található a napokban az ENSZ BT elé kerülő „béke-deklarációban”.

1. A szöveg morálisan egyenlőséget tesz a palesztin terrorcselekmények és a ciszjordániai, kelet-jeruzsálemi izraeli telepes-tevékenységek között.

2. A deklaráció felszólítja Izraelt, hogy teljesen függessze fel az 1967-ben elfoglalt területek „megszállását” (a gyakorlatban teljes csapatkivonást, a telepek átadását jelenti).

3. A deklaráció mind a két felet felszólítja, fogalmazzák újra álláspontjukat a kétállami megoldással kapcsolatban (a palesztin vezetés, a korábban elfogadott PFSZ-fázistervek okán egyoldalúan elhatárolódott ettől a lehetőségtől).

4. A deklaráció hitelt ad az „arab békejavaslatnak”, amely lényegében veszélyezteti Izrael biztonságát.

5. A deklaráció „üdvözli” az ENSZ BT 2234-es számú, 2016. december 23-i határozatát, mely megerősítette a korábbi állásfoglalást arról, hogy Izrael ciszjordániai telepeinek fennállása sérti a nemzetközi jogot. Ha a BT végül ezt kimondja, a döntésnek a bíróság előtt is érvényt lehet szerezni.

 

Előre látható, a papírformának megfelelő végeredmény született. Vizsgáljuk meg az „ügy” hátterét!

A szíriai háború eszkalálódása, a menekülthullám feszültségei, a terrorcselekmények extrémitásai, az „arab tavasz” tetszőleges kiterjesztése, felfokozása az amerikai (nyugati) és az olajállamok érdekei mentén stb., adalékok az elmúlt nyolc év amerikai külpolitikájának hozadékaiból. A CIA-által „programozott forradalmak” végeredménye: a teljes arab-világ újraradikalizálása lett. A keleti (orosz és arab), a nyugati világ még soha nem volt ilyen távol egymástól, a szovjetunió bukását követő „post-cold war” időszakban még soha nem volt ennyire kiélezett a civilizációs, politikai ellentét, mint a nyolc évig tartó Demokrata-működés után.

A másik (fő)bűn: a közeljövő legnagyobb veszélyforrásának, a szíriai harcokban megerősödött, a Hezbollahhal, Oroszországgal szövetségre lépő Iránnak és atomprogramjának (valamint általános fegyverkezésének) hallgatólagos támogatása. Egy esetleges iráni atomfegyver elképesztően megnövelné a pánarab, militáns-nacionalista iszlám önbizalmát, és alapjaiban változtatná meg; teljességgel aránytalanná tenné, felborítaná a közel-keleti erőviszonyokat. Izrael ilyen mértékű megalázására, kényszerítésére régóta van tevőleges nyugati akarat. Nukleáris fegyverarzenál birtokában, Irán pillanatok alatt a radikális iszlám (és a pánarab-iráni szövetség) központjává, az apokalipszis, a végítélet napjának vezérállamamává, a nyugatot összezúzó pöröllyé változna.

Ilyen kiélezett, az egyetemes iszlám számára eszkatológiai súlyú helyzetben, a „szent cél” érdekében (Izrael elpusztítása) akár időlegesen felálló síta-szunnita szövetség is elképzelhető lenne. A probléma hátterében a „keleti koalíció” – az orosz-iráni-szíriai „szövetség” – nyomasztó, fenyegető megerősödése áll.

Végzetes következményekkel járhat, ha abban hübriszben élünk, hogy a „nyugat” uralkodhat, uralkodik a „kelet” felett.

A „legkeletibb” nyugati demokrácia felszámolására tett kísérletek önmagában jelképesnek bizonyulnak. Izrael szétzilálása, a cionizmus feláldozása, a nyugati, a zsidó-keresztény kultúrkör végleges önkaszrációját jelentené az arab világ előtt. Az Izraellel kapcsolatos, az iszlámmal szembehelyezkedő szimbólumpolitizálásnak nem becsülhetjük le a jelentőségét. Az iszlám sakáltermészetére jellemző célszerű politikai gondolkodás a következő: ha a nyugat nem védi meg a modern zsidó identitást hordozó Izraelt, akkor az erőtlenséget, részleges behódolást jelent. A politikai-iszlámot csak erős identitással, kíméletlen következetességgel lehet feltartóztatni.

Izrael létrejötte, a „zsidó állam” kikiáltása, legitimitása a politikai-civilizációs szembenállás tudatos felvállalása volt (és egyre inkább annak bizonyul), annak minden hosszú távú következményével, konfliktusával. Nem állhat meg az a cinikus értelmezés (amit az Obama-adminisztráció képvisel), miszerint: a mesterségesen életre keltett Izrael, az Auschwitz után megmaradt zsidóság „jutalma”, Európa rossz bűntudata.

Netanjahu ellen jelenleg is (a sokadik) „jól időzített” korrupciós vizsgálat folyik, és talán már senkinek sem okozna túl nagy meglepetést, ha az ún. „ajándékozási-ügy” (időközben anti-korrupciós demonstrációk zajlanak a fővárosban) a demokraták búcsúajándéka lenne az „békefolyamatokra” nyitottabb izraeli ellenzék számára. A Vatikán nyitása a palesztinok felé, a független palesztin állam diplomáciai jelentőségű elfogadásával, egy nappal a békekonferencia kezdete előtt, nem volt váratlan esemény (a pápa biztos, ami biztos, kapott egy keretezett képet a „biztonsági falról”). Nagy a belső- és a külső nyomás is a Netanjahu kormányon. Láthatóan készülődik palesztinok a „nagy kiengesztelése”. A ’67-es („Hatnapos”), a ’73-as („Yom Kippur-i) háború (megj.: utoljára ekkor, a tűzszünet megkötése utáni időszakban volt mérsékeltnek mondható, valódi békepárti arab álláspont) totális arab kudarcai után az elsődlegessé vált PFSZ fázisterv a következőképpen áll össze:

Első fázisként Palesztina állam létrehozása a „cionista ellenség által kiürített bármekorra területen”. Szövetségi (diplomáciai-katonai) viszonyt kiépíteni a többi, a konfrontációt felvállaló állammal.

A második fázis, azaz a direkt, a két szembenálló fél közötti tárgyalások elkerülésével (Abbas minden lehetséges alkalommal megtagadta a két ország közötti tárgyalásokat), nemzetközi nyilvánosság színterén előkészíteni, manipulálni, végrehajtani a területi visszarendezést; majd a harmadik fázis során megismételt katonai offenzívával előkészíteni Izrael elpusztítását.

A 90-es években, az első intifáda lezárásaként, az oslói „békekonferencián” megálmodott, PFSZ-Fatah fennhatóság alá vont (a palesztin polgárháborúban Hamász vette át az irányítást) Gáza „kísérleti” palesztin enklávéjának véres tanulságai, az izraeli kivonulás, Rabin-Peresz kettős engedékeny politikájának következményei már előttünk állnak (második intifáda). Az oslói békeszerződést követő tizennyolc hónapban több, mint száz izraeli halt meg terrortámadásokban. Arafat Jerikóban (belső-Ciszjordánia), több tízezer fegyveres követője kíséretében Jeruzsálem felszabadításáig tartó dzsihádot hirdetett meg.

A későbbiekben is sikeresen elkerülte a békeszerződés feltételeinek teljesítését: nem változtatta meg a PFSZ alapokmányát, amiben Izrael elpusztítása kiemelt prioritásként szerepel; a gázai-palesztin rendőrséget terroristák bújtatására, kiképzésére, a területi autonómiát pedig az Izraeli katonaság és rendőrség terrorelhárító tevékenységének akadályozására, sőt semlegesítésére használta fel. Arafat az oslói megállapodás washingtoni aláírása előtt néhány nappal interjút adott, amelyben elmondta, hogy a megállapodás az 1974-es PFSZ fázisterv első pontjának részleges megvalósulása.

A palesztin felső vezetés, azért nem fogadja el soha a kétállami javaslatokat, beterjesztéseket, mert azok konkrét, a nemzetközi jog szerint megjelölt határvonalakkal járnának, így sérülne, sőt lehetetlenné válna a PFSZ által megjelölt doktrína végrehajtása. A „békefolyamat” fedésében ez a háromfázisos terv áll.

Mahmoud Abbas, mint a mérsékelt palesztin vezető mítosza hazugság (ő az elnök, akinek a négyéves mandátuma tizenkét éve tart). Abbas módszere azonos Arafatéval, mert a kettősség, a látszat- és fedőcselekvések, manipulatív, propagandisztikus, a palesztin népet pajzsként maga előtt tartó, radikalizáló, kihasználó kül- és belpolitika (e kettő gyakorlatban nem válik szét) jellemzi. Abbas Arafat méltó utódja. Elődjéhez hasonló „győzelmeket” érhet el, ha a béketárgyalás dekrétuma végül az ENSZ BT előtt is „sikerrel” jár.

Az ENSZ belső bürokráciát, a tagállamok erkölcsi érzékét nem fogja sérteni egy újabb Izraellel szemben elkövetett árulás. Mindent meg fognak tenni, hogy a következő sorsdöntő napokban keresztülmenjen a „Kerry-program”. Kerry az izraeli „telepes-problémára” építette fel az Izrael-ellenes béketervezetet, ami már önmagában kreált, egyoldalú problémafelvetés, mert a korábbi, hónapokon át tartó (2009-2010) kényszerű, az Obama-kormány által, a korábbi megegyezés ellenében diktált telepes-stop egy pillanatra sem javított a helyzeten (a terrortámadások tovább folytatódtak, Abbas nem ült tárgyalóasztalhoz). Szó sem volt önkényes, a „palesztin nép életterének, földjének elrablásáról”, mivel az izraeli „terjeszkedés” a korábban kijelölt ún. „telepes-blokkokon” belül zajlott.

A béke megkötését nem a telepesek, az építkezések akadályozzák, hanem a muszlimbarát amerikai külügy részrehajlása, irányváltásai. Egyértelmű, hogy a telepes-probléma csak ürügy, amikor korábban három alkalommal is felajánlották az önálló palesztin államalapítás lehetőségét, nemzetközileg kijelölt határokkal: (1) 2000-ben Camp Davidben; (2) hat hónappal később, a Clinton kezdeményezések során; és (3) Ehud Olmert ajánlatakor, az egy éven át tartó annapolis-i béketárgyalások végén 2008-ban.

A palesztinok előnyös, nem megalázó, de kétállami megoldásokat utasítottak vissza, amelyek Ciszjordániát, Gázát, Kelet-Jeruzsálemet is a palesztin állam részeként fogalmazták meg. A kedvező feltételek elutasításának egyetlen oka van: ragaszkodás a PFSZ háromfázisos tervéhez,

azaz továbbra, a mai napig is Izrael bármi áron történő felszámolása, megsemmisítése a valódi cél.

Az utóbbi években rengeteg nyomorpublicisztikát, „kétségbeesett” jelentést olvashattunk a „megszállt palesztin területek” elmaradottságáról, a „menekültek” szenvedéseiről, az Izrael által fenntartott „apartheid-rendszerről”, „palesztin szabadságharcosokról”, „vérszomjas, gyerekgyilkos IDF-katonákról”. A nyugati mainstream média, az európai terrorcselekmények relativizálásához hasonlóan vette át a palesztin terroristák narratíváját, sőt viktimizálják őket.

A következő mondatokat még a Hamász propaganda-televíziója az Al-Aqsa is megirigyelhetné (pedig annak „gyerekváltozatában” gyakran előfordulnak öngyilkos-merénylőket dicsőítő gyerekkórusok, Assud, a zsidóevő-nyúl bosszútörténetei (!), G. W. Bush-t egy bábjáték során megkéselő, agyonlövő kisfiúk stb.):

„Az, hogy a palesztin férfiak nagy számban verik a feleségeiket elsősorban Izrael felelőssége…”, „a palesztin területeken elkövetett nőkkel szembeni erőszak teljes mértékben Izrael, az izraeli megszállás hibája…”, „az örökletesen jelen lévő családon belüli és nemi erőszakokért, a becsületgyilkosságokért, a gyermekházasságokért, a vérfertőzésekért legalább részleges felelősség terheli Izraelt…”, „…a blokád rendkívül megnehezíti a társadalmi, személyes mobilitást, a magánéletet egészséges, emberhez méltó viselését, a szociális- és segélyszervezetek számára bántalmazott nők ellátását, a segítségnyújtást.”

Az idézet Dubravka Simonovic, az ENSZ által a palesztin területekre delegált „szakértő” jelentéséből származik. Ismerős tartalom és nyelvezet, nemde? Hallottunk már hasonlót.

Tűkön ülve várjuk Trump-beiktatását.