A politikai korrektség, mint rituálé és mechanizmus

 

 

  

Mióta a Pravdából értesültünk, hogy a politikai korrektség, mint olyan, azaz: a hisztérikus, áldozati pszichózis végterméke nem létezik, a jelenség (ill. a dehumanizációs gyakorlat) pusztán az agonizáló jobboldal, a maradék reakciós erők illuminációja, azóta a pulzusunkon tartjuk kezünket, nehogy kellemetlen túlzásokba essünk. Egyszerűen, hideg fejjel, egyetlen könnyed, elegáns kézmozdulattal küldjük őket, – a posztmodern dogmatikusait – a pokolra. Ahová valók.

Mégis, úgy tűnik, hogy egyre több eddig érintetlen területre sikerül beszivárognia – a kellő ellenállás hiányában – a teljes morális, mentális zűrzavarnak. A politikai korrektség lényege a túlérzékenység és éretlenség, az áldozat-szerep, az emberi ártatlanság undorító hazugságába van elrejtve. A PC gyakorlatában az ember saját belső életéből, a természetéből fakadó felelősség felvállalását, az önmeghatározás lehetőségét tagadja meg. Menekülés a felületek, a vágyak világába, abba a szférába, ahol a belső kétségbeesésünket kívülről nyert önigazolással némíthatjuk el, ahol egy társadalom visszhangozza felénk, hogy jók vagyunk.

Emlékeznek a Stalker c. filmre?

A monolitikus ürességével, békéjével, csendjével, a földre rogyott főszereplők előtt feltáruló szobára; ahová senki nem merészelt közülük – végül – belépni? Pedig az kívánságaik, vágyaik feltétel nélküli beteljesülését ígérte. Tehetetlenek és kétségbeesettek, mert a szoba közelségében szembesülnek a valósággal: semmit sem tudnak, semmit sem mondhatnak arról, hogy mi a vágyaik titkos tárgya, mi legbelsőbb, önmaguk elől is gondosan rejtegetett kívánságuk. Csak azt érzik, a beteljesedés később felemésztheti őket. A rejtegetett, az ismeretlen emberi természet a lelkiismeretükön, az áttételek nélküli viszonyosságon keresztül válik nyilvánvalóvá. De a legfontosabb: személyesen és kimondhatatlanul. Hallgatva, szavak nélkül hagyják el a Zónát. A megtett út nem volt hiábavaló.

Az Utópia célja, az ember politikai, társadalmi eszközökön keresztül véghezvitt egzisztenciális megváltása eleve kudarcra van ítélve.

Napjaink toleranciakultusza nem az „elnyomottak” emancipációját szolgálja, hanem az ember felmentését készíti elő az ítélet alól. A politikai korrektség a válságot a társadalom, a tömeg szintjére zülleszti, minden személyes, egyéni és privát kimondásra, felmutatásra kerül (a totalitás részévé válik). Ha kollektív szinten megoldódnak a problémák, akkor az egyén sem érezhet többé elnyomást, szabaddá válhat, önkifejezésében semmi sem szabhat határt.

A megélhető, megtapasztalható világot (mint teljességet) szorítja véges keretek közé, az így létrejövő beszűkült nem-világ azzá válik, amivé a politikai korrektség megengedi (tiltja a misztikát, az intuíciót, a megérzéseket, csak a ködös, átláthatatlan instant spiritualitás érvényesülhet benne). Prófétái vallják: az így kikényszerített szabadság a válasz az ember eredendő válságára, a romlásra.

A válaszuk: hazugság.

A politikai korrektség kollektív, társadalmi rituálé, mechanizmus. A cél: kiszakítani, felszabadítani az embert az eredendő bűn, a „Kereszt” metafizikai realitásából.

Kolnai Aurél írja emlékirataiban: „Az Utópia nem csak a gyakorlatban kivitelezhetetlen, hanem még elvileg sem gondolható el; az embernek nem csak az a hatalma nincs meg, hogy Istent letaszítsa a trónjáról, hanem még arra sem képes, hogy az emberi természetet megváltoztassa s arra késztesse saját magát, hogy azt kívánja, amit akar.”

Az ember hatalma csak addig terjed, hogy a hamis megváltást üldözve a gonoszság műveinek tárházát egészítse ki újabb „szobákkal”, olyanokkal, mint amilyen az otthonosan, felebaráti szeretettel belakott, sőt idővel, nosztalgikus, elégikus hangulatúvá varázsolt Auschwitz feliratú kínzószoba volt egykor.