A történelem ismétli önmagát, de ami először tragédia, az másodjára komédia

 

 

  

A 2006-os események 10. évfordulóján azt láthatjuk, hogy 1956 kapcsán egy alapfeltétel van: vérnek kell folynia. Ez kötelező. Valakinek a vére szimbolikusan a pesti aszfalt hideg kövére kell hulljon. 10 évvel ezelőtt azért ez a vér elég bőségesen folyt, idén az Internetet Ungváry Krisztián történész szemöldöke járja be. Igen, a két történet biztos egyenértékű: egy nyugger által meglegyintett provokátor és a lerúgott fejű és kilőtt szemű járókelő mától egy és ugyanaz a balos agyban.

Sok minden jár a fejemben a 60. évforduló kapcsán, leginkább azonban az, hogy én még életemben nem éreztem magam ennyire kellemetlenül. Nem, egyáltalán nem jó érzések munkálnak bennem a 60. évforduló után, holott olyan család tagja vagyok, amelyiknek 1956 kiemelten fontos esemény a családi legendáriumban. Az a két hét – legalábbis a mi famíliánkban – sokkal fontosabb, mint 1945, sőt a komplett második világháború, és generációk identitását meghatározó történetként van jelen. Tényleg azt mondhatjuk: az alatt a két hét alatt kifordult sarkából a Világ, és a magyarok valóban valami elképesztő dolgot tettek.

Ezért nekem igazából a gondok ott kezdődtek, amikor a 60 évforduló állami „műsora” dilettantizmusban, unalmasságban, túljátszott ripacskodásban gyerekkorom április 4-éit idézte. Valahol aggasztó, hogy a Fidesz és köreinek szellemi, művészi kiüresedése ennyire látványos legyen. 1956, ha épp nem politikai aktualizáció áldozata, csupán egy amolyan ballonkabátos giccseskedés. Ezt muszáj volt leírnom, mert igazából alig vártam, hogy végre megjelenjen Adrzej Duda és Orbán, hogy véget érjen a kín, amit ez a műsor okozott.

Az érzés, ami már március 15-én megvolt, csak tovább erősödött. Orbán Viktor akkor is egyedül van, ha „előzenekarnak” már a lengyel elnök is mellette áll. Beszédében jelzett is erre, hogy egyedül csak magányosan lehet az embernek igaza, ahogy azt is vázolta, hogy hasonló történelmi helyzetekben voltak mindig is a forradalmaink. A Világpolitikai úthenger útjába, a hatalmas fogaskerekekbe ékelt kis csavarokként voltunk jelen. Így volt ez mindig: Rákóczy a franciák, Habsburgok, oroszok és törökök ellenében álmodozott önálló Magyarországról. Kossuth Lajos is hasonlóan álmodozott, és a hidegháború legkeményebb időszakában is ilyen volt a „magyar semlegesség és demokrácia”.

Kicsit az az érzésem volt, hogy magára célzott amikor magányról beszélt, és talán ő is látja, hogy a tökösen felhúzott kerítés, vagy bármilyen alkotmánymódosítás csak egy pohár víz egy tomboló tűzvészbe, a „világpolitikai paradigmaváltás” akkor is le fog játszódni, ha mi itt hőbörgünk napestig. Teleszülni a Kárpát-medencét bevándorlók helyett? Ez a projekt 25 éve bukó. Nagyon nagy változások kellenének, hogy ez ne így legyen, és kétlem, hogy egy kormány akarata bele tudna szólni érzésekbe, vágyakba, szándékokba, életstratégiákba és hasonlókba.

A 60. évforduló lengyel-magyar baráti ünnepéllyé változott. Ez amúgy azt kell mondani, hogy kiváló dolog, és nem lenne baj, ha a jövőben is így maradna, de a háttérben sokkal inkább látható, hogy az új lengyel kormány orbánságban próbálja felülmúlni Orbánt, és most nem csupán arról az 1000 éves történetről, vagy 1956-ról, hanem aktuális, közös politikai harcról van szó. És azért egy kerek évfordulós nagy állami megemlékezésen az ilyen direkt politizálás akkor is zavaró, ha az ellenzék csinálja, és akkor is, ha a kormány. Bevándorlás és szuverenitás: ide lyukadt ki a közös gondolat, együtt a „szovjetizálódó” Brüsszel ellen mi, kardjukat újfent megcsörrentő kemény káközép, ez most ama bizonyos együttharcol s issza borát rész.

A felvetés jogos? Jogos. Más kérdés, hogy értjük, „egyes országok” úgy döntöttek, jöjjenek a migrik, de kétlem, hogy ne lennének ők is boldogabbak, ha német kamaszok serénykednének szaporán és tömnék meg kis szőke kölkökkel a Neisse-Rajna közét. Ez a felvetés hipotézis. Ahogy az is, hogy a Kontinens népességfogyása az egész Eurázsaiai kontinenst érinti, hisz az oroszok még brutálisabban fogynak, mint az EU tagállamok, beleértve minket is. Egy ilyen szituáció a „kemény szándékkal” és azzal, hogy „tudjuk mi a helyes” nem fordítható meg.

Róma hanyatlásakor sem volt az, a Természet pedig nagy úr: a Népvándorlás egyszerűen elkerülhetetlen ilyen helyzetben, a kérdés az, hogy milyen választ fogunk erre adni az elkövetkező 100-200 sőt 300 évben. Sokat gyorsult a világ Róma óta, de az a bizonyos múltkori népvándorlás konkrétan majd 300 évig tartott Nyugat Európában, de ha magunkat és lengyel barátainkat is beleszámoljuk, akkor 700 éven át, az első millenniumig ment itt a kavarászás, mígnem lett valami, amit most védeni akarunk úgy, hogy a 4. században már elkezdődött a folyamat.

Kérdés, hogy hol fogjuk megtalálni a megoldást, mert azt maga Orbán is elismeri, hogy hosszú távon nem leszünk képesek még lengyel, ukrán, és kiteljesített kelet-közép európai visegrádi blokként sem ellenállni ekkora nyomásnak, ahogy a töröknek sem tudtunk. Lesz vajon Szent Szövetség 100 év múlva? Újabb kataklizma következik? Újabb megszállás? Új Birodalom? Ezek aktuális kérdések, de sem az elzárkózás, sem pedig a behódolás nem lesz megoldás, az pedig biztos, hogy 2016 október 23-án csak a gyülekező sötét fellegeket látjuk, a közelgő hideg, hosszú telet.

Fontos lenne tehát, hogy egy ilyen történelmi helyzetben ki az, aki valamiféle alternatívát jelenthet akkor, amikor tulajdonképp egyedül Orbán az, aki erről a helyzetről egyáltalán beszél. Meglepő, hogy ama bizonyos állandóan magát felelősnek mutató „értelmiség” mennyire kussol, és mennyire pótcselekvésekben éli ki magát. Lehet ugyanis kritizálni a kormányt, mondhatnának sok mindent, mert van téma bőven.

Orbánt nem az Ungváry szemöldökét felszaggató „nyuggerkommandó”, a „fizetett beszédhallgatók, kordonok közé betolt hűséges tömeg”, nem a TEK, nem a dühöngő népet elzáró kordonok, nem a Félelem Karmainak Szorítása tartja életben. Egyszerűen nem feszül senki semmilyen kordonnak. Nincs 2006: az utcákon nem hömpölyög senki, 1956 meg pláne nincs. Orbánt azonban nem is az „általa lefizetett kádári nép közönye”, vagy az orbánizmus mákonyával megszédített Nép hő szeretete tartja hatalomban, hanem az az egészen egyszerű tény, hogy rajta kívül más még a témáról sem beszél, nemhogy válasza legyen. Egyszerűen a helyzetet nem látja, nemhogy javaslata legyen.

Orbán ellenzéke olyan borzalmas, hogy lehetetlen lenne bármelyikük, sőt, akár összefogott formájuk kezébe adni a stafétát. Vona Gabi a saját hard core-ja előtt azon pörög, hogy ki küldte a provokátorokat a Jobbik-buliba. Szerinte naná, hogy a Fidesz, bár szerintem meg a saját korábbi keménymagja torkán megy le nehezen, hogy Tóta W Árpi dicséri őt az ATV-ben. És elvileg ő maga a Potens, a Remény immár a baloldalnak is, Gabi, aki jönni fog, hogy elsöpörje a Viktoriánus Rémuralmat.

Elnézve azonban az állítólag elégedetlen és dühös, elnyomott milliókat képviselő ellenzéket, konkrétan az az ember gyanúja, hogy egy minisztériumi főosztályt sem lennének képesek elvezetni, nemhogy az országot irányítani. Mert miközben Orbán – még ha vitatható módon is – de közép-európai, sőt, össz-európai és történelmi távlatokban beszélt egy történelmi eseményről és nagy ívű párhuzamokat vont múlt jelen és sötétlő jövendő közt, addig jól Gyurcsány le-ellenforradalmározta, Molnár Gyula lerákosizta, a „turbóellenzék” meg kifügyülte vele együtt a magyar és lengyel himnuszt, és a hír24 meg egyéb kotorékmédiumok kedvéért összebunyózott pár nyugalmazott Bélával és banyatankos Marikával, hogy mutathassanak egy kis vért, amit mellesleg maguk akartak, hisz azért furcsa, hogy odamegy valaki direkt provokálni, és csodálkozik, ha megcipőzik.

Mindegy, az ítélet megvan: Idióták és bunkó faszfejek. Ez a felhozatal.

Gyűlölettől fröcsögni mindenkinek joga van, és be kell vallanom, talán én magam is szétsípolnám egy megemlékezésen mondjuk Gyurcsányt, ha épp ő lenne ott. Itt jön be a 10 évvel ezelőtti történet: akkor is kifejezte a magyar nép elégedetlenségét és ellenkezését az épp regnáló kormány akkori miniszterelnöke iránt, de ha jól emlékszem, nem épp úgy reagált ezekre a megmozdulásokra Fletó, ahogy most Orbán, pedig – állítólag – itt most nagyobb demokráciagyalázás folyik, mint a „szenvedélyes igazságbeszéd” évében.

Az erőtlenség és fáradtság azonban a hivatalos állami „műsoron” a „Viktor-Viktor és Duda-Duda kiáltások hangerején, a Viktort hallgató tömegen is látszott. Másodlagos, hogy a háttérben épp Juhász Peti hisztizett, a Blahánál meg 2-3000 DK-s ellennyugger hőbörgött, hogy ő már nem tud élni az orbáni bakancsok tiprása alatt.

A történelem 60 és 10 év után is ismétli magát pár helyen, de mégis érezzük, hogy ez nem az a dráma, ami 1956-ban, vagy akár 2006-ban is volt. Kíváncsian várom a 70. évfordulót, talán még megéljük páran…