Az utolsó nem-kurzusjobboldali emlékére

 

 

  

Az utolsó nem-kurzusjobboldali – mondhatnánk rá – joggal. Csoóri Sándor az egyre jobban kiterjedő ideológiai „profizmus” ellenében is önazonos maradt gyerekkori tapasztalataival. A parasztság, a vidék, a nemzetiségi státuszú magyarság szenvedéseivel, eltiprásával, a háború jelöletlen, nemzetiség nélküli halottaival; a föld, a vetés, az aratás, a hit, az ünnepek, a csendbe, a hallgatásba fojtott egyszerű emberek figyelmének, erkölcsének és szavainak közelségével. Lázadó szellem, aki az „új” világ silányságával, igénytelenségével, élettagadásával állt szemben. A minőséget a névtelen, megnevezhetetlen (magyar) nép közvetítette. Amiben lassan, nehézkesen és fájdalmas következetességgel megtanult élni; így együtt élt benne a két világ. Csoóri valódi, nagy humanista volt. A leggyengébbek, a leginkább kiszolgáltatottak oldalán. Sokak számára – radikalizmusa – azért nem érthető, mert nem volt nihilista, nem züllött el – költészetében, prózaszövegeiben-esszéiben elválasztja azt, ami nem tartozik össze, megkülönbözteti magát attól, amivel nem azonos. Dühös folklorizmusa (Kallós Zoltánnal közös népdalgyűjtési missziója, a táncház-mozgalom életre hívása) a lázadást szolgálta, egy kultúra elpusztításával szemben.

„Írhat-e az író magyarul bűntudat és kétségbeesés nélkül, miközben tudja, hogy azért a nyelvért, melyen ír, embereket megaláznak, és csöndes lelki halálra ítélnek? Európa sokáig nem hitte el a gázkamrákról szóló történeteket. A mai Európa ugyanúgy nem hiszi el, hogy a kisebbségi lélekgyilkolás világos nappal, mosolygó arcok és nemesnek ítélt politikai magatartás árnyékában folyik.”

Alkotótársával, Sára Sándorral Krónika c. 25 részes dokumentumfilm-sorozatuk (Csoóri az elképesztő anyag „feldolgozásában”, szerkesztésében vett részt) korszakos, példamutató vállalás volt, a múlt újraalkotása (megmentése), amiben a magyar nép és nemzet kollektív, nagy tragédiáját tárták fel a Doni katasztrófán keresztül. Ezt a sorozatot az teszi megkerülhetetlenné, hogy nem zár ki magából semmit és senkit, a magyar nemzet minden része fel van szögezve a történelem, a közös múlt, borzasztó, gyilkos tablójára. Egy pillanatra sem érezhető az, hogy ez az emlékezés, a fájdalmak felidézése Auschwitz vagy a munkaszolgálatosok szenvedéseinek ellenében történik meg – nem politikai, ideológiai állásfoglalás – hiszen ők is a szerves, hiteles részét alkotják a tragédiának, és minden kimondásra is kerül általuk, semmit nem kendőznek el. Nem keres felmentéseket, nem relativizálja el a szenvedések, a fájdalmak mértékét, mert magát embert méri. Csoóri, mint költő, aki tudja, hogy a valóság túl a tényeken lelhető fel, ezért folyamatos pontosságra, pontosításra kötelezte önmagát.

„(…) hogy a teljességét a maga drámaiságában újrateremtsük”. „(…) Más az a történelmi igazság, ami a történelemkönyvekben van és más az az igazság, ami az emberi idegrendszerben, lélekben van, amelyet a félelem vesz körül, az iszonyodás vesz körül, amelyet az az irtózás, hogy ma már nem lehet háborúkkal megoldani semmit.” Ismét írom: Csoóri valódi humanista volt. Erre égette el tehetségét. Hiányozni fog.

Gyakran a mindenkori magyar közvéleménnyel, ha kell – a saját „politikai” oldalával is szembekerült. Ez a belső erkölcsi igényéből, kötelességből – az igazság kimondásának, leírásának „férfias cselekvéséből” állt elő. Még akkor is, ha úgy érezzük: akkor és abban nem volt igaza, ártott nekünk. Mindenféle sunyiság, alattomosság hiányzott belőle. Realista volt, ez teszi hiányát különösen hangsúlyossá a mai „közéletben”. Öreg korára talán magányossá vált, de az ilyen emberek szinte mindenhol magányban élnek ma – és csak lassan őrölnek az egyedüllét súlyos malomkövei (Házakat emelt körém a sötétség – / s a házakban nem lakik senki. / Fákat ültet körém a képzelődés – / s a fáknak nem támaszkodik senki.”).

Ne felejtsük el, hogy annak a nagy generációnak utolsó élő hangja volt: amit Juhász Ferenc, Sarkadi Imre, Sütő András, Németh László (stb.) és (korábban, bizony, mielőtt „tönkrement” volna) Csurka István is képviselt. Nem éltek könnyű életet és nem voltak konformisták. A hangot, amin versei megszólalnak Bartóktól örökölte; az ötvenes évek végétől egyértelműen haladt a népdalok névtelensége felé, de a „modern nyelvtől” nem szakadt el soha, jelentős művészi tette a kettő közös együttlétezésére irányult. Jelenléte megtartotta „súlyát”, így soha nem vált anakronisztikus, népieskedő-nemzetieskedő giccsé. A lelkiismereti tisztaságra törekedett – így esszéiben folytatója lett a Szekfű Gyula (Eötvös, Szalai, Lukács Móric) által megkezdett, Bibó István kemény munkájával kiérlelt magyarság önismeretének, kiúttalanságának, célvesztésének feltárásában.

Számomra tolsztoji szellemű író marad, olyan ember, aki számára a „nép” (már egyáltalán az, hogy mindig, következetesen a nép szót használta sokat elárul róla), a nemzet sokkal több, mint, ami az utcákra kikiáltható, kiokádható; tehát, ami politikai színtéren felhasználható. Csoóri az ideológia, az átideologizált kurzuspolitika ellenfele volt, a politikai kasztok és hűbéresség ellenfele, megvette és elutasította azt, minden megnyilvánulásában. Gyűlölte a politikai idealistákat, akik a szervességet, az organikus életet támadták elméleteikkel, szervilizmusukkal, technokrata primitivizmusukkal.

Csoóri bár a „jobboldalé” marad, kérdés, hogy tudnak-e kezdeni ezzel valamit azok, akik utána megmaradnak. És van-e még egyáltalán, aki pótolja, van-e aki ezt a nehéz, kurzusokon kívüli utat választja majd?