A hülye sógor

 

 

  

Örömteli tény, hogy azért csak lett valami politikai következménye annak, hogy egy szellemi fogyatékos Ausztria jelenleg regnáló kancellárja. Az osztrák választó se a gyors gondolkozásáról híres, de néhány százezer migráns megtekintése után még nekik is összeállt, hogy a hagyományos két és fél pártjuk (a szocdemek, a néppárt és a már hozzájuk hülyült zöldek) a politikailag ellenőrzött állami stallumok arányos szétosztogatásán kívül nem igazán alkalmas semmire.

[rule style=”rule-dotted” ]

Nyilván a szabadságpárti jelölt még nem nyerte meg a második fordulót és nem is biztos, hogy megfogja, de az, hogy a szavazatok egyharmadát meg tudta szerezni (és az eredmény finoman szólva sem tükrözi pontosan a közvélemény-kutatások eredményeit), az osztrák politika alapvető átrendeződését vetíti előre. Ennek okai nemcsak a jelen politikai generáció látványos alkalmatlanságában keresendőek, hanem történelmi és kulturális tényezőkre is visszavezethetőek.

Az osztrákok igen zseniálisan kimanőverezték magukat abból a pszichológiai csapdából, amelyben Németország és a német nemzet benne ragadt. Az osztrákok ugyanis nem voltak nácik, ez fel sem merül, ők Hitler, a német diktátor első áldozatai voltak, nekik nem kell szégyenkezniük és naponta háromszor (kifürkészhetetlen okból pont Mekka felé fordulva) bizonyítaniuk, hogy nincsenek nemzeti érzéseik, mint a németeknek.

Ausztriában él egy határozott etnocentrizmus, ami magyar szemmel természetesen undorító, de legalább egészséges. Ausztriát nem a velünk szemben mindig éreztetett felsőbbrendűségéből és az egyszervolt nagyhatalmiság gőgjéből kell megítélni, hanem abból, hogy a kicsike osztrák nemzet igazából Közép-Európa része kulturálisan és valószínűleg hatalmi szempontból is. Hiszen ha a németek bölcs vezérének az az ötlete támad, hogy meghívja a török basát látogatóba, az biztos szétnéz a Práterben is. Az osztrákok pont arra voltak kénytelenek rádöbbenni, mint mi.

Hogy a nyugat, aminek ők, legalábbis ez a meggyőződésük, a legrégibb részei, ugyanúgy beáldozza őket, mint az úgynevezett Kelet-Európát.

Ausztria „jobbra” tolódása, tehát, hogy a liberális terminológia szerint a „szélsőjobboldal” hatalmi, kormányzati pozíciókat szerez(het), máris előhívta hazai hazaárulóinkból azt az érvet, hogy az osztrák Szabadságpárt magyarellenes. Hiszen a rohadt szemétjei úgy gondolják, hogy 10 százalékos munkanélküliség mellett nem kellene annyi vendégmunkást alkalmazni, akiknek ugye jelentős része magyar. Ez valóban kellemetlen lehet nekünk, rövidtávon, már ha jónak és természetesnek tekintjük, hogy az osztrák fizetésnél jóval kevesebb pénzért dolgozunk idegenben az osztrákoknak.

Szép dolog a szabad piac, csak problémákat is exportál-importál a termékek, a szolgáltatások és a munkaerő szabad vándorlása mellett.

Pedig egyszerű, az olcsó (többek közt magyar) vendég munkaerő jó az osztrák gazdaságnak, pontosan a tulajdonosi réteg egy részének, de rossz az osztrák nemzetnek, az osztrák munkavállalóknak. Ne kárhoztassuk már az osztrákokat azért, mert nem gazdasági, hanem nemzeti alapú döntéseket sürgető választópolgáraik elkezdtek megsokasodni.

Nem szeretnünk kell az osztrákokat, nem hasznot kell belőlük húznunk, hanem együtt kell velünk élni úgy, hogy mindkét nemzet érdekei, különösen egybeeső érdekei érvényesüljenek. Egy intakt és erős Ausztria, amely nem szolgálja ki az iszlamizálódó Németország érdekeit és meg akar maradni nemzetállamnak, Közép-Európa fontos érdeke.

Az osztrák elnökválasztás első fordulójának nagy tanulsága, hogy nem lehet ideológiai alapon politizálni úgy, hogy az a politika nyilvánvalóan nem reflektál a valóságra. Egy hülye ideológia akár hosszabb ideig is vonzó lehet, de egyszer csak szembe jön a valóság néhány százezer migráns képében.

A választóknak, a liberálisokkal ellentétben, van túlélési ösztöne.