Szobordöntés

 

 

  

Képzeljünk el egy világot, talán egy holnapi, de valóban holnapi, azaz éppen huszonnégy óra múlva bekövetkező világot, amelyben az európai baloldal az amerikai mintákat követve próbálja elérni politikai céljait! Képzeljük el, mondjuk, azt, hogy az amerikai baloldali-emberjogi küzdelem helyett Európában a nemzetek, a nemzeti gondolat, a nemzetállami szuverenitás felszámolását tűzi zászlajára a „haladó” baloldal! Képzeljük el, mint amúgy nem is olyan elképzelhetetlen kezdeményezést, hogy ez az európai baloldal úgy dönt, le kell rombolni a kontinensen, de az Unió területén mindenképpen, az összes első világháborús emlékművet!

Képzeljük el, hogy az amerikai baloldal szobordöntögető indulata, sok haladár ötletük mintájára, megérkezik Európába, s előbb halkan, majd mind hangosabban, itt-ott a törvényhatóság, az önkormányzat határozatával, másutt spontán utcai megmozdulás eredményeképpen, végül az egyes államok törvényeibe iktatva, s legvégül a tagállamokra kötelezettségként róva megkezdődik az első világháborús emlékművek lerombolása.

Hiszen innen nézve, azaz innen, a jelenből, s mégis inkább onnan, a baloldal jelenéből szemlélve, mi más is volt az első világháború, mint szörnyű, vérgőzős európai polgárháború? Hiszen, ha nincsenek nemzetek –, s ahogyan a baloldal szokta, a jelent visszavetítve a múltba, a múltban sem voltak –, akkor a világháborús perpatvar nem volt egyéb, mint valami idétlen küzdelem olyan célokért, amelyek semmiképpen sem egyeztethetők össze a modern, felvilágosult baloldal eszméivel. Gyarmatokért, a világ újra felosztásáért, határok ide-oda tologatásáért estek egymásnak európai polgártársaink.

Olyan célokért, amelyek ma kétségkívül vállalhatatlanok a baloldal szemében.

Mi megemlékezni való van abban, hogy sok millió olasz, francia, német, angol, magyar, román, szerb, görög katona egymásra támadt, hogy a közös európai hazában nagyobb szobát, több erőforrást szerezhessen magának? Mi emlékezni való van az értelmetlen vérszivattyúk áldozataira, az európai polgárháború megátalkodott tábornokaira, a soviniszta, sokszor monarchista – gyarmati céljaikkal összefüggésben nyilvánvalóan – rasszista, fehér felsőbbrendűséget képviselő politikusaira…

Hiszen odaát, a tengerentúlon sem emlékezik szívesen a baloldal arra a Lee tábornokra, akiről amúgy köztudott, hogy lehetett volna az unionista hadsereg főparancsnoka is. Csak azért utasította el Lincoln elnök felkérését, s fogadta el Jefferson Davis elnök ajánlatát, mert szűkebb hazája, Virginia a Konföderáció mellett kötelezte el magát. A hazájáért harcolt, mint megannyi konföderációs baka, mint megannyi az első világháború katona.

Képzeljünk el egy holnapot, amelyben nemzeti múltunk hősei bűnössé válnak, amelyben a hazáért küzdők, a nemzetért áldozatot vállalók kitaszíttatnak az emlékezésből, amelyben nagyapáink helytállása alantas célokért vívott rablóhadjárattá torzul!

Nekünk, közép-európaiaknak még csak a képzeletünket sem kell nagyon megőröltetnünk ahhoz, hogy magunk előtt lássunk egy ilyen világot. Alig néhány évtizeddel ezelőtt, a baloldal korlátlan hatalma idején éppen így, éppen efféle ideológiák szellemében, éppen ilyen historizáló világkép nevében szorították a történelem perifériájára katonahőseinket.

De akkor azért most képzeljünk el egy olyan világot is, amelyben ki kell állnunk elődeink emlékéért, tisztességéért, becsületéért, amelyben meg kell védenünk az eszméket, amelyekért katonahőseink vérüket adták: a haza, a nemzet, s velük még az európai kultúra, mondjuk ki, a fehér ember által teremtett civilizáció értékeit!