Visszapuskázás utánlövésre, azaz Cécile 2.0

Az szinte mellékes az ügy szempontjából, hogy esetleg valaki az általunk felsorakoztatott tényekkel  is minimálisan törődhetett volna akkor, amikor elküldött minket a nemzetiségileg és munkakör alapján is meghatározott anyánkba a cikk kapcsán. Az általunk – valóban – pongyola lazasággal, sokszor csak stiláris megfontolások miatt felhozott tényekkel ugyanis kevesen vitatkoztak. Ennek ellenére kaptuk az ívet rendesen, miszerint nemzetáruló dezertőrök voltunk, amikor elirányítottuk Kerényi papát Tormay Szészil nénivel együtt a búsba.

Valahol a bőrünkön éreztük szegény Szabó Dezső bá keresztjét, hisz ő volt még amolyan igazi vállalhatatlan figura, mint amilyennek mi mutatkoztunk a cikk után. Dezső bá persze igazi troll volt, legtöbbször igen nehezen lehet egyetérteni vele, de legalább vállalta a dolgot. Mi is így teszünk: vállaljuk amit írtunk. Mert ugye van ez a Kulturkampf, amiben már régóta elegáns asszókat osztogat a gaz komenistáknak a szintén álnévbe burkolódzó másik maszkos vigilante, bizonyos Aristo, akinek munkásságát a Mandíneren nagy örömmel és boldogsággal olvasgattuk. Tettük egészen addig, amíg múlt héten meg nem kaptuk a magunkét tőle. Burkolt és elegáns formában ugyanis ő is leoltott minket, miszerint mi az olvasóink vélt vagy valós homofóbiájára játszva, a Hetek újság színvonalán fröcsögve alázzuk ezt a remek asszonyt, Szészilt, a Kulturkampf pyrroszi győzelmét aratva, aláfeküdve a fűzfapoétákat hájpoló komenisták szándékainak. Az minimum, hogy öngólt lőttünk szerinte, de valójában végzetes hibát követtünk el, amikor nem láttuk át a Szészil néni mögötti stratégiai jelentőséget.

Nos, igazából el tudjuk dönteni mi is lehetne a különbség Pyrrosz és Paulus között, ezért nem feltétlenül van szükségünk Aristo fárasztó törileckéjére. Valahogy azonban úgy érezzük, hogy a kedves szerző azt hiszi, a mi valóban olyan ostobák is vagyunk, amilyen rondán írunk, ki kell ábrándítsuk. Épp emiatt annál is kevésbé értjük a felvezetést, mert ha a bírált cikk szempontjából nézzük, a hatalmas áldozatok árán aratott győzelemből forduló hadi szerencsét  illetően nem sok különbség mutatkozik az ókori és legújabb kori eseménysor között. Legjobb tudomásunk szerint ugyanis Sztálingrádot a németek 1942 november 18.-ra a Mamajev Kurgan kivételével gyakorlatilag elfoglalták, tehát a csatát, Pyrroszhoz hasonlóan,  ha úgy tetszik megnyerték. A tél lett a vesztük, s ezzel fordult meg a hadiszerencse is. Pyrrosz szavaival élve olyan győzelmet arattak, amibe belevesztek. De nem vagyunk hadtörténészek, csak így na. Hülyék se. A másik ok, ami miatt nem kezdtünk – Aristohoz hasonlóan – hosszú törileckébe az volt, hogy Sztálingrád számunkra a „felesleges esztelen vérontás” metaforája volt. Annak szántuk mindenesetre.  A hadi racionalitás ugyanis nem kívánta volna meg, hogy itt rendezzék meg minden idők legvéresebb csatáját, de a propaganda szempontjából kiemelt fontosságú volt. A komplett Wehrmacht tudta, hogy kb. a rolót lehúzhatják, az oroszok meg azt, hogy beleékelődni Sztálingrádba kb. öngyilkos kamikaze-akció, a valóságtól elszakadt Hitler a Sasfészekben, Sztálin meg Szibériában verte az asztalt, hogy márpedig Sztálingrádot el kell illetve vissza kell foglalni és punktum. Ergo egy idő után emberek mészárolták egymást, miközben hátulról a sajátjaik hajtották őket a biztos halálba úgy, hogy tudták, hogy valójában egy húsdarálóban őrlődnek értelmes ok nélkül.

Ezért amikor Tormay Cécile néni kapcsán előjön a Kulturkampfban betöltött szerepünk, magunkat leginkább egy szétlőtt kapualjban rekedt katonaként látjuk, aki holmi propagandisztikus célokért került két tűz közé. Aristo szerepe kétes számunkra, mert nem fedi fel véleményét (azon túl, hogy ízlés dolgában nem kíván velünk vitatkozni ) Számunkra valahol annak a komisszárnak a képét ölti magunkra, aki ránk, a visszavonuló bakákra maga nyit tüzet, merthogy parancs szerint egy lépést se hátra. Vagy mi. Aristo ugyanis számunkra elég értelmetlen módon védelmezi Tormay Cécile-t úgy, hogy nem tűnik túlságosan elhivatottnak a tekintetben, hogy miért is érdemelne szobrot, utcát, új kiadást a nyanya. Egyszerűen nem értjük. Az egész Tormay-jelenségben ugyanis egy darab olyan Uz Bencét vagy Krisztusfaragó embert se találunk, ami miatt a szerző megérdemelné azt, hogy lemossuk róla a jól megérdemelt náci jelzőt, és újra olvasottá tegyük műveit, ahogy azt mondjuk Nyirő esetében a korábbi cikkben is kinyilvánítottuk. Számunkra csak valami furcsa propagandisztikus elképzelés mentén nyer értelmet Szészil, hisz a „jobboldali olajmezők” – csak hogy tovább lubickoljunk a saját kis allegóriánkban – baromira másfelé vannak. Tormay kapcsán harcolni olyan, mintha Sztálingrádnál telelnénk. Egyszerűen nem éri meg, miközben iszonyú áldozatokkal jár, hisz végső soron a vita ugyanúgy a második VH körüli ideológiai elhajlások jelentőségét firtatja. De Tormay nem egy Ezra Pound, aki amúgy Nyirőnél és Tormaynál is durvábban nácult be. De ott van mögöttes érték, olyan, aminek a hatása, ereje többet ér annál, semhogy máglyára vessük a Canticost. De Tormay nem írt ilyent, és Nyirő sem. Nyirő legalább VALAMIT írt, de Tormay még annyit sem. Innen nézve meg az egész ügy nem éri meg. Ugyanúgy nem éri meg, ahogy Sztálingrád sem érte meg. Tormay Cécile nem képvisel akkora értéket. Kerényi meg egy szobában sikítozik, hogy márpedig egy lépést se hátra. Mi meg ott vagyunk a patchwork tarkaságú szociokulturális közegünkben, és próbáljuk megérteni, hogy mitől lesz jó, ha Tormay Cécile nénit rehabilitálják, és kiről szól a Kulturkampf?

Megkaptuk Aristotól (akinek érvelését elnézve érthető, hogy miért nem –telész a neve vége.) hogy mi úgymond összemossuk a meleg kérdést, a zsidó kérdést, és Horthy Miklós szerepét a Zichy perben. Nos, nem mi tesszük, hanem épp az a kor és eszme, amelyik aztán Sztálingrádba vitt másfél millió embert meghalni, és am
elyik felé eléggé barátságos érzelmeket táplált ez a hölgy, aki meg történetesen leszbikus volt. Aminek azon túl nem lenne jelentősége, ha az éppen általa szimpatizált gondolatok következményeként eme elhajlásért rózsaszín háromszög járt a csíkos ruhára, meg koncentrációs tábor és ilyenek. Ő„kivételezettként” nyert bocsánatot, miközben mások meg nem lettek azok. Íróként lett kivételezett, Szerb Antal meg Radnóti meg íróként nem lettek azok. Ennyi. Tormay politikai okokból  nem lett szétcincálva valami olyan „közerkölcs pörrel” amivel a mellesleg szopópályára született József Attila  és még számos nála fényévekkel  jobb író meg lett szívatva. A „tanukat lefizető” grófúr meg kicsit inkább számolta el magát, hisz azt hitte megteheti azt, amit a kiváltságosok. Nem mérte fel, hogy ebben a perben nem ő a kiváltságos, hanem Cécile, tehát simán elmeszelték őt is. Ennyit a „független igazságszolgáltatásról” a harmincas években.

Meg a vétlen kormányzóról, akinek a rendszerét hadd ne sírjuk vissza már, ha lehet kérni. Mert szeretjük ugyan a revizionista nótákat, főleg csaprészegen kocsmában üvölteni poénból, de nem álmodunk kócsagtollas csendőröket, nem vágyunk nagyságos meg méltóságos, meg mindenféle urakra. Népi gondolat… Ismerős? Valami Balatonszárszó, meg népi írók, meg ilyen dolgok. Akiket aztán jól szétcincáltak a kommunisták, amely gondolatnak úgy tűnik nem nagyon marad hely manapság, mert mindenki épp másik irányú politikai korrumpálódásuk miatt ódzkodik olvasásuktól. Pedig Darvas József és Szabó Pál is írtak igazi gyöngyszemeket, pedig belőlük igazi komcsi lett végül. A Fidesz ezzel az ággal nem törődik, de a baloldal számára is igazából unalmasak és felejtősek ezek a szociográfiák. Fideszes elképzelések szerint Móricz Zsiga jó lesz körtérnek, helyette hype-olják Tormay Cécile-t, míg a Jobbik leginkább a konkrétan vállalhatatlan náci vonalon sündörög, a baloldal meg tolja a saját kis kánonját 60 éve. Ha csak azt tenné, még nem is lenne baj, csak épp a régebben még azért egészen combos „baloldali irodalmi kánon” is leszűkült a propaganda célokból hasznos és haszontalan irodalom, művészet témáira.

Tehát lenne itt a jobboldalon honnan meríteni igazi jófajta irodalmat, s építeni egy egészen széles és izgalmas művészeti világot a lesilányult baloldalival szemben. Lennének felfedezhető íróink egész sokan, ráadásul ha az olyan többszörösen felfedezetteket sem olvassák, mint Kodolányi vagy Kós Károly, akkor miért kell ide Tormay Cécile? Ki lehetne szabadítani Nagy Lászlót és a Fényes Szelek hozzá hasonló művésznemzedékét. Ott lehetne a népi írók mozgalmából Féja Géza, Sinka István, Kovács Imre, akiket simán újra felfedezhetnénk. De nem: Tormay Cécile kell a Nemzeti Könyvtárba. Érdekelne miért. Valószínűleg ez valami okos hadmozdulat, hogy minél szélesebbre tolják ki az irodalmi spektrumot, hogy ezáltal Tormaytól József Attiláig lehessen beszélni magyar irodalomról. Egyesek szerint ez jó dolog, mert akkor nem lehet már senkit megbélyegezni azzal, hogy antiszemita, meg szélsőséges, és kitörölgetni valamifajta merev akadémizmus nevében az „oda nem illő” könyveket a kollektív emlékezetből. Ezen az alapon szavalják újra Váczi Mihályt? Ez lehet a háttérben akkor, amikor Tormay Cécile kapcsán ilyen harcok törnek ki, hogy még az olyan daliás kulturtisztek, mint Aristo is megkardlapozzák a berzenkedő bakákat, akik nem értik a harc célját, irányát, okait.

Mivel cikkéből igazán nem tudtuk meg Aristotól, hogy az általa vázolt történetben ki is Pyrrosz, és kik a rómaiak, zárásként maradnánk a kifogásolt Sztálingrád párhuzamnál. Ugyanis a kulturharcban is tök mindegy, hogy melyik oldalon áll az ember: náci, vagy kommunista. Ott a „magasban” írók vannak, tehetségesek és tehetségtelenek, Nyírők, Tormayk, Szabók, Darvasok. Idelent meg csak emberek vannak, akik lőnek egymásra, és ha megfordulnak, a sajátjaik lövik le őket. Az egész Kulturkampf ilyen már egy ideje. Tormay Cécile vagy Váczi Mihály? Őszintén: ki nem szarja le? És ki nem szarja le Kerényit vagy Konrád Györgyöt? Miért pozicionáljuk magunkat az ő elképzeléseik, agyrémeik, és baromságaik mentén? Miért nem olvasunk inkább több könyvet?