Valar Dohaeris? – kiegyezést Merkellel!

Németországnak nincsenek barátai vagy ellenségei, csak érdekei – parafrazálhatjuk nyugodtan Henry Kissingert. Mert teszik, nem tetszik: Magyarország a német érdekszféra része. Európa (-i Unió) kis El Salvadorjai, Panamái és Nicaraguájinak egyike Magyarország, pont ugyanannyi mozgástérrel és önállósággal. A demokrácia, a jogállamiság, az önálló nemzetállamok közös Európájának ködös ideájával magyarázott rendreutasítások csak szervilis véleménycikkekben és még szervilisebb politikai alakulatoknál jelentik azt, hogy valóban a demokráciánk állapota miatt aggódnának német rajzfilmeseink tanítómestereink. A színfalak mögé nézve valójában az a fontos, hogy ne terjedjen tovább az orbáni unortodoxia vírusa, pont úgy, ahogy Reagen idején a szovjetizálódást kellett minden eszközzel megállítani Közép-Amerikában. Minden eszközzel. Az ugyanis tejesen nyilvánvaló, hogy a magyar gazdaságpolitika „függetlenedési törekvései” nincsenek összhangban Németország alapvető érdekeivel. A bankadókkal, telekomadókkal és a közmű-szektort érintő izmoskodásokkal bizony ráléptünk Berlin tyúkszemére. Tulajdonképpen még örülhetünk is, hogy a mi germán geopolitikai alfa-hímünk a közelmúlt árnyéka miatt az intervenció egy finomabb formáját alkalmazza, mint az USA Közép-Amerikában, és nem csinál az V. kerületből El Mozotét.

Demszky berlini számüzetése ösztöndíja a vájt fülűek számára már elég konkrét jelzés lehetett volna, hogy Németország fenntartja a jogot Magyarország (bel)politikájának formálására. Ahogy az Egyesült Államok fél emberöltővel ezelőtt az iráni sahot, úgy Németország is befogadja érdekszférájának szarháziait bukott politikusait. És persze nyugodtan siránkozhatunk a rengeteg méltánytalanságról, amelyek a németek részéről értek minket (kezdve Horn Gyula indokolatlan és roppant bosszantó körülrajongásától), de azt azért észre kell vennünk: német részről nem (csak) az ideológiai káderelvtárspajtások támadják a Fideszt (és támogatják az ellenzéket), hanem a kormányzó CDU/CSU koalíció is, amely ugye haverspanságban van pártcsaládilag a Fidesszel. Elméletileg. És mindez ugye Európai Unióként is megvan, amiben Magyarország érdekeit pont annyira veszik számításba, mint Mexikó véleményét a NAFTA migrációs kérdésekben.

Nálunk meg persze (jó szokás szerint) vannak patrióták és lojalisták, és csak ebben a térben vagyunk képesek értelmezni a külföldről érkező „támadásokat”. A lojalistáinkra most ne is vesztegessünk túl sok karaktert, mindenki ismeri a weyerbélázó, faggyúmirigyeiket minden idegen érdekhez szívesen odadörgölő liberálisainkat, akiknél már az is előrelépésnek tekinthető, hogy bukásuk pillanatában nem a (teljes) aranykészlettel a bőröndjükben vágtak neki az emigráció dicstelen hétköznapjainak. A patrióta társaság sokkal izgalmasabb. Egy gyarmati függetlenségi háborúban a lövészárkok egyértelműek. Vannak a vörös (fehér, kék, stb.) kabátosok, akiket le kell lőni és vagyunk mi, a jófiúk, akik lelövik őket. Ugyanez kevéssé értelmezhető egy „gazdasági szabadságharc”esetén. Kire lőjünk és legfőképpen miért? Egyáltalán megéri lövöldözni? Megint csak két lehetőség közül választhatunk, mint a történelmünk során számtalanszor? Van a bukásra ítélt, de erkölcsileg helyes oldal, tudomást nem véve a geopolitikai realitásokról vagy a realitások primátusát hirdetve, erkölcsi integritásunkat feladva meg kell fognunk a gazdaságpolitikai bokánkat. Vagy van harmadik lehetőség is, valami kiegyezésféleség?

Szeretném hinni, hogy van. Az egyik opció ugye mentálhigiénés okok miatt kizárva, a másik meg nem biztat sok sikerrel. Mert kereshetjük a lehetőségeket a gazdasági mozgásterünk növelésére és joggal kifogásolhatjuk a gyarmatira hajazó gazdasági státuszunkat, de ha a valóságot figyelmen kívül hagyjuk és belelovaljuk magunkat egy megnyerhetetlen banánháborúba, akkor ugyanolyan nevetséges ködgépek vagyunk, mint az Occupy mozgalom koszos hippijei a Wall Streeten. Vannak adottságaink, melyek adottságok. Így: önmagával magyarázva, mert az, hogy a német gazdasághoz nemhogy ezer szál fűz, hanem gyakorlatilag a részesei vagyunk, az egy adottság. Az országot mégsem lehet odébb rakni, teszemazt’ Kína mellé.

Bármennyire is hatalmas patrióták vagyunk, Németországgal és csatolt szervével, a United Fruit Companyval az Európai Unióval vívott többfrontos (gazdasági)háborút nem nyerhetjük meg. Bőghetünk, mint a neveletlen hülyegyerek a játszótéren, de a vége úgy is az, hogy hazamegyünk anyuval megenni a főzeléket. Magyarország előtt egyetlen lehetőség a kiegyezés, és ahhoz azért nem árt némi tárgyalóképességet felmutatni. Tárgyalóképesség alatt nem a görnyedt tartást, és a cuki pislogást értem, mint amitől a lojalistáink vélik származni a sikert, hanem az erőt. Például egy élő, lélegző Visegrádi Együttműködést, amihez adott esetben a balti államok is hozzá tudnak csatlakozni. De semmiképpen nem a túlfeszülést és a lényeglátást.. Közös érdekekre felfűzött közös politika a német érdekeket szem előtt tartó Európai Unióban (és akár azzal szemben). Bármennyire is lehetetlennek hangzik, még mindig több esély van a megvalósítására, mint hogy mi legyünk „Kína Európai elosztóközpontja”, mert az Hamburg. És Hamburg Németországban van.

Öröm az ürömben, hogy a Viktátort felváltani kívánó exploitation mozgalmak várható élettartalma (kormányzása) a nullához esne legközelebb, mivel az ő gazdaságpolitikájuk a józan észtől is beláthatatlanul távol esik, nem csak a német érdekektől. De még jobb volna, ha a mi patriótáink végre elérhető célok érdekében küzdenének. És nem a jogos, de céltalan küzdelem jogáért!