Szász szónak is román a vége



Klaus Johannis személyében szász elnöke lett Romániának. A jobboldali orgánumok is, leszámítva pár kritikusabb hangot, örömmel áradoznak a nagyszerű hírről. Nos, mi megint kisebbségi véleményt fogunk hangoztatni, de nem is azért, mert annyira áhítanánk innen Pestről a székely autonómiát (azért igen), hogy kiakadjunk Johannis kijelentésén, amiben csípőből elutasítja már a regionalizációt is.

Szóval a történet annyi, hogy Johannis legyőzte Pontát, igen, azt a Pontát. Amikor még az MSZP képes volt megtölteni egy csarnokot, együtt szónokolt Mesterházy Attilával a két párt szoros és megbonthatatlan barátságáról. Johannis (direkt írjuk J-vel)az úgynevezett Keresztény-Liberális Szövetség színeiben aratott jobboldali győzelmet Romániában, és köztudott, hogy ezek a pártok a Fidesszel és a magyar jobboldallal általában véve is jobban elvannak, mint a korrupt, velejéig posztkommunista, sumákolós nacionalista PSD-vel barátkozó magyar szocialistákkal.

A sztori azonban ennél jóval árnyaltabb, és kár lenne a jelenlegi események fényében, melyek szomszédságunkban, sőt hazánkban is folynak, megkapargatni a felszínt a román választások első nézésre egyértelmű felszínén. Valójában már régebben jeleztük, talán még tavaly, hogy amit Amerika elkezdett Ukrajnában, az valójában egy jóval szélesebb stratégia, amiben számos térségbeli országnak lesz még szerepe. Ezért kell egy kicsit visszaugranunk a sztoriban, hogy értsük a komolyabb összefüggéseket!

Egy ottani szaklap jelent meg ez az írás, amiben bírálják azt a ma már eléggé nyilvánvaló amerikai külpolitikai stratégiát, aminek a lényege az, hogy Oroszországot leválasztják korábbi európai szövetségeseiről. A „buffer zónát” a Dnyepperig tolják, és voltaképp a lényeg az, hogy az Urál legyen az új geopolitikai választóvonal a „nyugati” és a „keleti” szférák között.  Ez a stratégia voltaképp az összes világháborúban meg volt, de már Napóleon sem véletlen ment neki a ruszkiknak. Az első VH-alatt a németek próbálkoztak „cordon sanitaire”-t húzni németbarát rezsimekkel az oroszok és nyugat közé, tulajdonképpen a bolsevik forradalom is az ő „titkosszolgálati ügyködésük” side-effektjeként jöhetett létre. Végül ezt az új „buffer zónát” a franciák hozták létre 1920-ban és lám, ki volt ott is a „fekete bárány”: talált süllyedt, igen, Magyarország.

A második VH alatt megint egész Sztálingrádig mentek a nácik, és ugye ma már hülyeségnek tűnik az egész, megfagyasztani annyi ivarérett szőke svábot a -40 fokban, de mégis: a mindenkori európai birodalomnak kell az a szép nagy lapos határvidék, ahol terem a búza, meg jó csajok vannak. A második VH után az oroszok azonban egészen Németország közepéig tolták ki a korábban valahol a lengyel vidékek tájképét meghatározó képzeletbeli vonalat, aminek ugye épp 25 éve, 1989-ben lett vége. Kialakult egy egypólusú világ, és az amcsik odáig jutottak, hogy képesek voltak Jelcin személyében tulajdonképp egy helytartót ültetni a megzuhant Szovjetunió élére, ebből mellesleg még film is készült Jeff Goldblum főszereplésével, hisz magának a nagyszerű Clinton elnöknek az emberei „faragtak győztest” az akkor is már

idült alkoholista, agy nélküli és alkalmatlan Jelcinből a „demokratikus Oroszország” élére.

Ez az állapot, ha úgy tetszik Amerika számára idilli volt: egy épp egyesülő, tehát a korábbi buffer-zónát bezabáló Európa és a csicska Oroszország. Ebben a felállásban tulajdonképp édes mindegy volt, hogy mennyire haverkodik és kicsoda még mindig az amúgy sem túl népszerű, és eleve vesztes oroszokkal, nem tulajdonított ennek senki jelentőséget, és az egész „cordon sanitaire” is Nyugat ámult imádatában volt, álmaikban Amerika integetett vissza, és nem is mondott nemet. Csak hát jött Putyin. És alapvetően ráunt erre a szerepre, amit országának hosszú távon a hidegháború győztesei szántak, és úgy gondolta magában, hogy kimaxolja a status quo-t, és szövetségeseket szerez magának a korábbi szatellitállamokban, de ezt immár nem a bal, hanem a jobboldalon teszi.


Az EU választáson is hír volt, meg pár hete nálunk is, hogy a szélsőjobboldali populista pártokon keresztül egészen messzire jutott eme tevékenységében, és a gázcsap csavargatásával a korábbi áldásos helyzet is erősen megváltozott. Amerika és Európa tehát berágott, mert a maci kijött biza a barlangból, megrázta magát, és mivel a téli álomnak vége, eléggé éhes is lett. A történet 10 évvel ezelőtt kezdődik Grúziában, ugye akkor még Orbán se volt, sőt Obama sem, mégis Amerika „rózsás forradalomban” támogatta a grúz ellenzéket, meglebegtetve nekik annak lehetőségét, hogy az „euroatlanti integráció” révén érdekszférát cserélhetnek. Ebből nem lett semmi: Putyin lépett, kitört egy függetlenségi háború Dél-Oszétiában (ez kb. annyit jelent, hogy Jászság) és készpassz.  De Amerika nem nyugodott, pár év múlva már a ragyásra mérgezett Juscsenkó arcát nézhettük, meg a narancsos forradalmat, de végül ez se jött össze:

Putyin lépett, és jött Janukovics, az ő embere.

Az Obama adminisztráció tulajdonképp ezt a stratégiát folytatja, bár a módszerek változtak. És bizony van egy kulcsszereplő is a sztoriban: Soros György, aki a maga kis civil társulatával karöltve végső soron az „oszd meg és uralkodj” elvét követve szakítja le a közép és kelet-európai orosz szövetségeseket, és nem szívbajos. Az ő „narancsos forradalma” már kissé véresebbre sikeredett. Az ő „oroszországi civil forradalma” már jóval hangosabb, zajosabb, és Putyin globális karaktergyilkossága is jobban megy ebben a közegben, hisz a sajtó mindig is “demokrata” volt Amerikában, és diktálja is a világsajtónak az irányvonalat rendesen. A törésvonal itt is az, mint korábban: keleti szövetség, vagy nyugati integráció. 10 éve ez a szöveg azon, hogy az Euro-atlanti fél, tehát „nyugat” ugyanúgy „nyugatbarát” rezsimek felbootolásával akarja megszerezni az európai érdekszférát, ahogy Napóleon a lengyelekkel haverkodott, az első és második VH alatt meg „baráti köztársaságok” láncát akarták létrehozni. Most ezek adottak, így elég csak a politikai széljárást megváltoztatni, nem kell a nyílt háború, csak polgárháborúk kis láncolata, egymástól elszigetelt, de egy irányba mutató konfliktusok, melyek valahogy mindenütt az oroszokat kötik le.

A stratégia lényege, hogy kulturális és társadalmi, valamint történelmi paradigmák mentén kettészakítják az országokat (ahogy tették Kelet és Nyugat-Ukrajna esetében) majd az így kialakult konfliktusban a leginkább nyugatos felet segítik hatalomra. És akkor most itt az idő visszatérni Johannishoz, a „szász román elnökhöz” mert az elmondottak fényében nézzük meg, hogy néz ki ebből a szemszögből nézve a történet: van egy ország a „buffer zónában” amelyiket 1920-ban, részben szintén az Orosz Birodalomtól is benyúlt területek (Moldova) beillesztésével hoztak létre egy kulcsfontosságú térségben. 2011-ben ebben az országban az uralkodó Szociáldemokrata kormány (Victor Ponta) olyan szerződést kötött a Lukoillal, aminek révén a fekete tengeri olajmezők kitermelése, a Constantai kikötő üzemeltetésének nagy része, valamint a PETROTEL olajfinomító egyaránt orosz kezekbe került.

A román baloldal hatalmas orosz-barátságán túl korrupt a velejéig, és a románok – lévén a második legnagyobb létszámú orthodox vallási közösség – kulturálisan is közel állnak az oroszokhoz.

2014-ben Ponta az első fordulóban meg is nyeri az elnökválasztást. Azonban a második fordulóban hirtelen „fordulat történik”. Egy voltaképp a semmiből érkezett kisvárosi polgármester, akinek a családja nagy része ráadásul Würtzburgban él, nem is román, ráadásul német ajkú protestáns, a nyugati, fejlett, progresszív, demokratikus Románia jelszavával meglepetésszerű győzelmet arat Victor Ponta felett. A választóvonal csodák csodájára az a történelmi határ, amihez hasonló Ukrajnában a Lengyel – Litván Nemzetközösség egykori határvonala, ami úgy rajzolódik ki a választási térképen, mintha egy történelmi térképet tennénk rá. Ami alapján most egy ország szakad ketté, polgárháború folyik, és emberek halnak meg.

Szóval, mi, akik Erdély nagy barátai vagyunk, igazából örülünk a magyarok bölcsességének, hogy Hargita, Kovászna és Maros megyékben (ahol abszolút vagy relatív többségük van) kettős üzenetet küldtek a román közvéleménynek. Egyrészt távol maradtak a szavazástól, másrészt jeleztek, hogy

„Erdély, az Erdély, Erdély meg Európa”.

Ennyit tettek, de talán mert ösztönösen látják a valós eseményeket, talán jobban is mint mi, valamint látják azt is, hogy Magyarországon mit művelnek ugyanennek a világpolitikai forgatókönyvnek a részeként, bölcsen kivárnak. Az egyszer biztos: ahogy kiderül, hogy a román nemzeti egység kerül veszélybe, ahogy Johannis túltolja a nyugatbarát biciklit, a románok számára a magyarok lesznek a bűnbakok, az meg nem egy hálás szerep.

És bár az autonómia és a transzilvanizmus eszméje közel áll szívünkhöz, de ha azt azok teremtik meg, akik nem mellesleg Magyarországon majdanoztatják a soroscivil ifjú kommunistákat, akkor köszi, nem kell ez a torta. Mert nálunk épp a baloldal most a nagy „demokratikus nyugatbarát” és a jobboldal az, amelyik kicsit ráncoltabb homlokkal nézi az eseményeket, és a Gazprommal bizniszel. De a Nagy Játszmában tulajdonképp édes mindegy, hogy bal, vagy jobboldali az a kormány, amelyik épp van, hisz a cél azonos

Ha a székely autonómia és a transzilván föderalizmus ennek mentén jön létre, nem lesz hosszú életű, sőt hosszú távon a magyarok szívják meg, akár egy gerjesztett polgárháború bűnbakjaiként . Épp ezért jó, hogy a magyar kisebbség kivár, és ne hazaárulózzuk most le könyökből Kelemen Hunort se a kétértelmű nyilatkozatok miatt, mert lehet, hogy igaza van. Minden azon múlik azonban, hogy Johannis (aki amúgy Iohannis a románoknak) merre fog helyezkedni elnöksége során. Meglátjuk. A medve bőrére mindenesetre semmiképp se igyunk. Pláne, ha erdélyi. Azok elég veszélyesek.

  Piréz Róbert

"A bloggolás a háború folytatása más eszközökkel" Robert von Pirezewitz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.