Nem tudom, hogy olvastak-e ma 24.hu-t, de ami ma ott megjelent…. az egy rakás szar (ezért nem kell kattintani)


Műfajilag valahol a Népmesék Leninről és Sztálinról című nagyszerű kötet és a tudnodkellpontinfo közé lehet belőni a cikkecsekét. Röviden összefoglaljuk, ezért csak ne kattintsanak rá a likevadász cím ellenére. Van a nagyszerű és mértéket adó Népszabóság újságírója, aki nem csak az írott, hanem a kimondott szavak mestere is, és egy tanulságos tanmese keretében a retrográd fasisztát is pillanatok alatt demokratává neveli. Ez persze nyilván egy ócska hazugság, a propagandanovella az ötvenes évekből, viszont minket sikerült megihletnie. További nyugodt felhasználásra közzéteszünk mi is pár mesét, ami példázat lehet minden haladó és nemhaladó számára.

Pályamű I.

Postára ment a Népszabadság újságírója, Lali. Bélyeget akart venni, és közben szóba került a Népszabadság, hogy ugye már nem kapható. Lalinak azt mondta a pénztárosnő, hogyha ő büdös lenne, és nem mosna hajat meg fogat, akkor a kutya sem állna be az ő sorába bélyeget venni, és hogy bizony a pénztárosnőiségnek is megvannak a maga kritériumai, amik ha nem teljesülnek, páros lábbal kirúgják az embert a postafiókból. Erre Lali nagyon felháborodott, hogyhát őt egyik napról a másikra úgy rúgták ki, hogy még a személyes holmiját sem engedték hazavinni, és a céges e-mailjéhez sem férhetett hozzá. A pénztároskisasszony, időközben kiderült, Mancika erre emlékeztette Lalit, hogy tulajdonképpen fizetést azt kap, csak írnia nem kell, ez olyan mint a szabadság, és ha jól olvasta, akkor a személyes holmiját azóta megkaphatta. Lali erre nagyot csapott az üvegajtóra azzal a felkiáltással, hogy minjárt felgyújtalak te magyaridőkös, fideszes kurva. Mancika erre szót a biztonságiaknak, hogy tegyék már ki innen ezt a Lalit, de azért még megjegyezte. Ugye Lali, 2015-ig nem zavart, hogy egy pártlapnak írsz, most meg nagy dologtalanságodban a négyszeres fizetéseddel itt moralizálsz nekem a postán. Hát tudod Lali, a kurva anyád, büdös kommunista.

Pályamű II.

Lali rázta az öklét a Parlament előtt, mígnem eleredt az eső. Ekkor a tömeget képző néhány tucat ember feloszlott, ki-ki a maga törzshelye felé vette az irányt a szomszédos, vértanúkról elnevezett utcákon keresztül (nem, nem az Alkotmány utcán). Útközben összefutott Lali egy szakadt újságíróval, akit már régóta ismert, de eddig nem volt túl sok közös témájuk. “Hallom, mi történt” – kezdett bele az idegen, akinek a nevére nem emlékezett. “Igen, szörnyűség, szörnyűség! Harminc éve dolgozok ugyanott és ezt kell megélnem!” – panaszkodott Lali, de az együttérző szavak helyett furcsa reakciót kapott: “Harminc éve? Nagy szerencséd van, Lali. Én három évnél tovább nem húztam sehol sem, mint médiamunkás. A legtöbb szerkesztőség vagy csődbe ment, vagy egyszerűen kirúgtak, mert kellett valakinek a hely és útban voltam. Kitettek az Új Magyarországtól, amikor még jobbos voltam, aztán a köztévéből többször is (igaz, onnan elnökönként csak egyszer), aztán a Magyar Hírlapnál lettem széljegyzet. Valahogy kaptam egy külsős melót a Napi Gazdaságnál, aztán onnan tettek ki. A Magyar Nemzethez csak azért nem mentem, mert szar volt a renomém, mindenféle baloldali helyekre írtam, tudod. Szóval, Lali, most tényleg sajnáljalak a harminc éved miatt???” És a névtelen senki újságíró továbbment, Lali meg ott állt a kinyúlt pulóverében és nem tudta, hogy mexikóit vagy olaszt vacsorázzon.

Pályamű III.

Lali úgy érezte szólnia kell a tömeghez, hamár egyszer eljöttek ide szolidarítani, akik őt olvasták már harminc évre, akik az ő ismerősei tulajdonképpen, sőt barátai, sőt családtagjai. Lalinak könny gyűlt a szemébe, ahogy végigtekintett munkásságán, és örült, hogy szeretik. Felállt végülis arra a létrára, amit valaki kihozott a térre, tényleg nem kell ide színpad, gondolta Lali, csak így szépen, egyszerűen. Aztán megköszörülte a torkát és elkezdte, Kedves barátaim, barátaink, azért gyűltünk ma ide a Parlament elé, mert végveszélyben vagyunk a demokráciával! Lali itt egy kis hatásszünetet tartott, mindig is szerette a hatásszüneteket, de azt írásban ugye nem lehet alkalmazni. Aztán folytatta: ma, a 21. században ebben az országban lábbal tiporják az emberi jogokat! – itt az előzőn felbuzdulva újabb hatásszünetet tartott, és közben érezte, ahogy együtt dobban a tömeg szíve, ahogy egyszerre lélegzik, ahogy egyszerre mélyül a súlyos tartalom le, egészen a gyomor aljáig. Aztán a lényegre tért: Itt állok ezen a létrán, és nem mondhatok azt, amit akarok! Lali újabb, miden eddiginél hatásosabb szünetre készült, de a családi körben egyszer csak valaki belekuncogott a csöndbe.

Pályamű IV.

Lali nehezen tudott dönteni: Shiraz vagy Zinfandel? Miközben a hipermarket borosztályán álldogált, hogy megkeresse azt a bort, amellyel méltó módon búcsúztathatja el egykor volt munkahelyét ama vérzivataros hétvége után, véletlenül meglökte egy overallos munkásember, akinek a kosarában csak két kétliteres hárslevelű meg egy kolbász bizonytalankodott. “Már elnézést, mit lökdös?”- kérdezte Lali az olvasószemüvege mögül. “Bocsánat, nem akartam meglökni, elnézést” – szabadkozott a melós. “Semmi baj, legalább mi tartsunk össze!” – kacsintott Lali. A munkás értetlenül nézett, majd megcsóválta a fejét és tovább ment. Pedig Lali a megszűnt Népszabadság rovatvezetője volt.

Pályamű V.

Lali egy asztalon ébredt. Fura narancssárga bőrű lények vették körül, hatalmas szőke hajjal, pocakkal, “Make The Universe Great Again” kitűzőkkel. Hatalmas fekete szemekkel meredtek rá. Szeretett volna elszaladni, de nem tudott: “Kapitalizmus” feliratú szalagok szorították egy vaságyhoz. A lények röhögtek rajta, ő egye jobban izzadt. “Nem lehet! Nem tehetitek!” De a háttérben felcsendült egy dallam, amit még gyerekkorából ismert: “Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,/Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,/Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,/Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem…..” Lali ekkor újra elájult. Már csak a belé hasító fájdalom miatt ébredt fel mélán, amikor látta, hogy egy “Puskás Akadémia” pólós lény közelít hozzá. Nem is egy. Rögtön kettő. Lalinak eleredt a könnye. Eddig csak a barna eső tiport ártatlan lelkén, csak az a fura érzés mondatta vele, hogy “nem jó ez így” de amikor átjárta a fájdalom tiltakozó testét tudta: minden amit eddig csak hitt, valóság. Igen, léteznek. Ők azok. A gyíkemberek. Orbán Viktor. Pataki Attila. Az Idegenek. Minden valóságos. Szembesülni ezzel azonban nem volt más, mint maga az ütemes megalázó fájdalom.


  Piréz Róbert

"A bloggolás a háború folytatása más eszközökkel" Robert von Pirezewitz

5 hozzászólás

  1. Kedves Blog !

    Tuti, hogy ezután a cikk után elmehettek nyugdíjba ! Boldog éveket kívánok a nihilben.

    • Lidércfény

      A NIHIL, nemrégen felvetődött bizonyos T.G.M. kapcsán, -aki a 888.hu irányában aggatta ki az ominózus fogalmat.
      De ez súlyos tévedés, vagy rosszindulatú ferdítés.
      A nihil baloldali sajátosság, a lebutított, céltanul kóválygó tömeg, attitűdje.
      A „jobboldali” ember, – ha csak ösztönösen is, de mindig építeni akar valamit.
      A baloldali gondolatok, (akkor is, ha alapjaiban pozitív tartalmúak) – a mennyiség-elve kapcsán, előbb-utóbb elvesztik a „minőséget”, s a tömeg már nem lesz képes gondolkozni, csak úttalan-útján a rombolást megtestesíteni.
      A NIHILT ITT KELL KERESNI.

  2. Ezért kár volt. Már idejönnöm.

  3. Nagyon jó írás tisztelt Pirezewitz úr.
    Találó is,hisz máris kapott egy “kritikát” egy kritikustól. 🙂 Nyilván fáj a seb. (Mondjuk egy kis sóval megtetézve jobban is fájhatna.)
    Gondolom,neki annyi volt a pénze a népszabadságnál. Az a négyszeres….

  4. “Eddig csak a barna eső tiport ártatlan lelkén, ”

    :D:D:D ez mekkora 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük