Harvey Weinstein és a Játékelmélet

 

 

  

Miután – úgy tűnik – nem akar csillapodni a #metoo műkampány, amibe már maga Gurmai Zita is bekapcsolódott – ez utóbbi fejlemény számomra (ahogy Aristo-nak is) végképp érthetetlen -, vizsgáljuk meg a problémát egy sajátos, sokak számára első pillantásra talán érthetetlen aspektusból. A végére azonban minden érthető lesz.

Legalább is remélem…

Az elemzéshez hívjuk segítségül a játékelméletet (Theory of Games and Economic Behavior, 1944), amelynek kidolgozója a világon az egyik leghíresebb és legismertebb magyar, Neumann János – Puskás Öcsi és Liszt Ferenc után persze; előbbit a foci, utóbbit Tom & Jerry tette széles körben ismertté (lásd még: VII. Magyar Rapszódia). Itt jegyzem meg, hogy bár Neumann János a számítógépek elméleti megalapozásával vált igazán híressé (lásd még: Tárolt programú automata), közreműködött az első elektronikus számítógép kidolgozásában (ENIAC), ám Nobel-díjat (megosztva) a Játékelmélet kidolgozásáért kapott (egészen pontosan Nobel Emlék-díjat kapott).

A játékelmélet több alapesetet is tárgyal, ezek között is vannak különböző változatok annak alapján, hogy a játékosok egymás kárára nyerhetnek (zéró összegű játszmák; ilyen például a tőzsde). Most foglalkozzunk egy alapesettel, a foglyok dilemmájával (a felhasznált forrás linkje a szöveg végén, a szövegben némi szerkesztést alkalmaztam).
.

A fogoly dilemma

Az együttműködés és a versengés magyarázó modelljét adó játék neve a „Fogoly dilemmája”. A játék narratívája szerint a rendőrség letartóztat két személyt, akiket azzal gyanúsítanak, hogy együtt követtek el egy rablást. A rendőrségnek azonban nincs elegendő bizonyítéka ahhoz, hogy elítéltesse őket. Annyi bizonyítékuk azonban van, hogy egy kisebb súlyú bűncselekményért mindkét fogvatartottat két év börtönre ítéltessék. A vizsgálóbíró külön-külön a következő ajánlatot teszi a fogvatartottaknak, akiket az ajánlat dilemma elé állítja, melyben dönteniük kell:

„Ha Ön bevallja, hogy társával együtt elkövette a rablást, és egyidejűleg a társa nem vall, akkor ön szabadul, és a társa 10 évet kap. Ha Ön bevallja a rablást és társa is bevallja, akkor mindketten 5-5 évet kapnak. Ha ön nem vallja be a rablást, s társa sem vallja be, akkor Önök mindketten 2-2 évet kapnak a lopásért.”

Fontos észrevennünk, hogy a következmények attól függnek, hogy a gyanúsítottak együtt akarnak-e működni vagy inkább versenyezni akarnak egymással. Ha mindkettő bevallja a rablást, akkor mindketten 5-5 év börtönbüntetést kapnak. Ha egyikük sem vallja be a rablást, akkor 2-2 évet kapnak a kisebb súlyú bűncselekményért, amire a rendőrségnek volt bizonyítéka. Ha az egyik fogoly vall, és a másik fogoly nem vall (ugyanez megfordítva is), akkor aki vallott, az szabadul, míg aki nem vallott, 10 év börtönbüntetést kap.

A dilemma tehát az, hogy vallani vagy nem vallani. A szociálpszichológia nyelvére átfogalmazva a dilemma az, hogy mi a helyesebb: versenyezni vagy együttműködni. Szó se róla, a verseny csábító, de kockázatos alternatíva. A verseny győztese azonnal szabadul, a vesztes pedig 10 évre börtönbe kerül. Mivel mindkét gyanúsított szabad akar lenni, a kölcsönös vereség valószínűsége magas. A dilemma leginkább életképes megoldása az, hogy egyik fogoly sem vall. Ez az együttműködő megoldás mindkét fél számára 2-2 év börtönbüntetést jelentene. A vallomás megtagadása azonban kockázatos, mert ha a másik vall, azaz nem működik együtt, akkor 10 év börtönbüntetést kap az, aki nem vallott.
.

Fordítsuk le ezt a szereposztó dívány esetére.

Adott két (vagy több) szereplő, az eredeti problémánál maradva színésznők. Ők az alapeset szerint a “foglyok”. És adott a producer, színházigazgató, főrendező (ő az alapesetben a “vizsgálóbíró”), aki dönt a szereposztásról. Adott az elérhető főszerep egy kasszasikernek vélt darabban, azaz a nyereség (az alapesetben a “szabadulás”). Tegyük fel, hogy a színésznők általános adottságaik alapján többé-kevésbé mind alkalmasak a főszerepre. De csak egy kaphatja meg. És akkor a jön a producer (a színházigazgató, a főrendező) és ajánlatot tesz. Ahogy a példában a vizsgálóbíró, külön-külön mindnek (vagy azoknak, akiket a kínálatból erre kaphatónak vél): Ha lefekszel velem, tied a főszerep, vele a siker, a csillogás. Ha nem, mehetsz statisztának az utolsó sorba.

A színésznők nem tudnak egymásról, lehet, hogy nem is ismerik egymást, de persze sejthetik, hogy más lány is kapott esetleg hasonló ajánlatot. Így adódik a dilemma:

Ha valaki lefekszik a producerrel (a színházigazgatóval, a főrendezővel), akkor megnyerheti a főszerepet, vele a csillogást, a sikert, ami erős motiváció.

Ha nem fekszik le a szereposztó díványra, akkor esetleg megteszi valaki más, és azé a főszerep, vele a csillogást, a siker. Cserébe aki visszautasít, az megőrzi a tisztességét (jelentsen is ez bármit egy ilyen szakmában), de oda a nagy nyereséggel kecsegtető lehetőség: a főszerep, a csillogás, a siker, vele az anyagi biztonság.

Súlyos a dilemma…

De folytassuk az eredeti írással: “Az emberek közötti interakció játékelméleti modellje alapján lehetséges kimenetelek csak akkor tűnnek relevánsnak, ha feltételezzük, hogy a felek közti verseny élet-halál harc jellegű. Súlyos macchiavellizmussal megvert tábornokok, politikusok, kíméletlen konkurencia harchoz szokott üzletemberek, elszánt bűnözők viselkedésének modellezésére a játékelmélet kiválóan megfelel. (…) A játékelméleti modell valósággal láthatóvá teszi azt a logikát, mely bármilyen társadalmi kapcsolat résztvevőinek akaratát irányítja.”

Természetesen, könnyű nemet mondani egy tisztességtelen ajánlatra, ha annak nem nagy a tétje, ám fontos a tisztesség. De mi van, ha egy szerepen (és a mellé kínált tisztességtelen ajánlat elfogadásán) egy színész karrierje, egész élete múlik. Ha “a felek közti verseny élet-halál harc jellegű”. A tisztességért a boltban nem adnak tejet, kenyeret. Tisztességgel nem lehet kifizetni a lakbért, a villanyt, a fűtést. A tisztesség igen korlátosan konvertálható jószág.

Így aztán minden azon múlik, hogy a színésznők versenyezni vagy együttműködni akarnak. Ha ugyanis együttműködnek és egyik sem fogadja el a tisztességtelen ajánlatot, a főszerepet vélhetően akkor is be kell tölteni. Vagyis győz az “igazság”, az kapja meg a szerepet, aki a szokványos verseny szerint alkalmasabb. De mi van, ha a színésznők inkább versenyeznek? Mi van, ha a jelöltek között van, aki kevésbé alkalmas a szerepre, ezzel a hátrányával tisztában van, de azzal is tisztában van, hogy ha elfogadja az ajánlatot, akkor olyan sikert érhet el, amit egyébként nem?

Ezért nagy a kísértés elfogadni a tisztességtelen ajánlatot, hiszen – ahogy a foglyok dilemmáját leíró példázat írja – “a felek közti verseny élet-halál harc jellegű”. Aki elsőként lép, az olyan nyereséget érhet el, amit máshogy nem.

Vagyis, ismerjük el, a Weinstein problémához részben az vezetett, hogy vannak nők, akik – másokkal szemben – hajlandók elfogadni az ajánlatot. Mérlegeltek a tisztesség megőrzése és a siker, az áruházi eladó perspektívája és az álomszerep között. És amíg nagy a felhozatal, a kínálat, amíg sokkal több a szerepekre áhítozó színésznő, mint a megszerezhető álomszerep, addig mindig marad a dilemma, hogy lehetnek tisztességtelen ajánlatok is, és lesznek olyanok, akik ezt – a verseny szellemében, a társakkal ellentétben – elfogadják.

Így, írja a hivatkozott elemzés, “Nincs társadalmi cselekvő, aki megkímélhetné magát attól a kérdéstől, hogy megbízhat-e a másikban vagy sem. A foglyok dilemmája játék a bizalomról és a bizalmatlanságról (is) szól”.

Versenyfeltételek között – teszem hozzá.

Vagyis arról, hogy a most a #metoo kampányt erőltetők mit tettek volna, ha a karrierjük, az egzisztenciájuk múlik azon, hogy felmennek-e Weinstein szállodai szobájába, vagy – bízva a többi színésznőben – nemet mondanak az ajánlatra, és Weinstein nő nélkül marad és a szerepet meg nem tölti be senki.

A produkció pedig az elcseszett casting miatt megbukik…

Azaz, a Weinstein problémának egyetlen morálisan “jó”, társadalmilag helyesnek gondolt megoldása lenne – ha a tisztesség érték lenne: ha egyetlen színésznő sem fogadta volna el Weinstein ajánlatát.

Vajon elképzelhető-e ez?

Egy olyan világban, ahol a szépség, a szexuális vonzerő is erőforrás, épp úgy, mint a tehetség, a fiatalság, vagy a tudás, a szorgalom, a kitartás vagy éppen a tőke (pénz). Egy olyan világban, ahol – ahogy Hargitai Bea fogalmazott minap – “A lányok sorban állva könyörögnek azért, hogy lefeküdhessenek arra a díványra”.

Ő csak tudja…