Hamupistike II.

Folytatjuk a legendás Disney stúdió legújabb, elmebeteg századunk libsi elvárásaira applikált Hamupipőke átiratának forgatókönyvét. A mese első részét ide kattintva olvashatják.

Másnap reggel aztán tettetett csodálkozással hallgatta, ahogy mostohái mesélték a városszerte terjengő híreket a királyfi kalandjáról a titokzatos, ismeretlen szépséggel. Mintha hájjal kenegették volna. Lassan tellett a nap. Most is rengeteg alja munkával árasztották el, mint mindig, olyanokkal, amelyek még megalázóak is volta érzékeny lelke számára. Délelőtt atomerőművet kellett építenie, pedig ő inkább tiltakozni szeretett volna ellene, délután pedig környezetet kellett szennyeznie, mert ilyen rettentő gonoszak voltak hozzá. Ámbár a globális felmelegedés gondolata – mit tagadjuk – némi kellemes bizsergéssel töltötte el.

Alig várta már az estét, hiszen tudta, a buli folytatódik a Kék Osztrigában, és új élmények, csodák várna rá ott, az övéi között. Mikor aztán a mostohái elindultak az esti ciszheteró összejövetelre, ahol a többi homofóbbal gyűlölködni szoktak, gyorsan magához intette a madarakat. „Hozzatok nekem még szebb ruhát, mint a tegnapi!” – kérte őket – „A Konchita Wurstnál is szebb akarok lenni!”

A madarak már hozták is a gyönyörű estélyi ruhát, tollboával és topánkával, ahogyan kell. Felöltözött és már indult is. Mikor megérkezett, látta, hogy már várták. Az ajtónálló feltépte előtte az ajtót, a vendégek vágyakozva nézték, de hiába, a királyfi megelőzte őket. „Félre innen!” – kiáltotta – „Ő az enyém” – és már vitte is a mulatság sűrejébe. Egész este táncokat lejtettek, roppant jól érezték magukat. Megosztották egymással legféltettebb titkaikat is, azt, hogy mikor próbálták fel először titokban lánytestvérük csipkés-fodros bugyiját, és milyen érzés volt az. Így mélyült el kapcsolatuk.

Éjfél felé aztán Hamupistikének ismét haza kellett mennie. A királyfi, aki már teljesen be volt gerjedve, újfent felajánlotta, hogy hazakíséri. Egy darabig sétáltak is együtt, ám egy döntő pillanatban Hamupistike hirtelen, félrelökve az ijedt őrt, berohant az Egyenlő Bánásmód hatóság épületébe. A királyfi hiába futott utána, mert ő a tetőn keresztül elmenekült. Az utcán épp arra sétáló Andrew Lloyd Webber felnézett, és meglátva a menekülő Hamupistikét, ekkor megérett benne a „Buzi a háztetőn” című musical gondolata, melyet később nagy sikerrel mutattak be. De ennek, most, történetünk szempontjából, nincs jelentősége.

Otthon aztán ismét befeküdt a hamuba, és úgy tett, mintha kettőig sem tudna számolni. (Pedig háromig is tudott.) A mostohák ismét nem vettek észre semmit.

Mikor felvirradt a harmadik nap, Hamupistike még a megalázó munkákat is mosolyogva végezte, hiszen azonközben is a királyfin járt az esze. Délután időt szakított, hogy olvasson egy kicsit a queer-elméletről, mert kétségei támadtak az identitását illetően. Aztán meg is nyugodott, mert rövid gondolkodás után rájött, hogy ő egyszerű, konzervatív módon csak buzi.

Nehezen jött el az este, de csak eljött. A szórakozott madarak először huszáregyenruhát hoztak neki karddal, de azt elutasította. „Ma este egyenesen olyan szép akarok lenni, mint Steiner Kristóf” – mondta nekik. Így aztán a toalettet kicserélték, és abban ment a mulatságba.

Gyönyörű, enyhe este volt. Mire odaért, már javában állt a bál. Belépett és már repült is a királyfi ölelő, meleg karjaiba. Együtt voltak egész este. A hangulat fergeteges volt, a végén még a szokásos vonatozás sem maradt el, csak a vagonok kicsit furcsán voltak hátul összekapcsolva. Lelkében az érzelmek garmadájával indult haza, kiszökve a WC ablakon. Csakhogy a királyfi – okulva az előző estékből – ragasztóval kenette be a lépcsőt, így mikor leszökellt azon az egyik gyöngyös-bársonyos topánkái közül, az egyik ottragadt a grádicson.

Az utána futó királyfi lehajolt és felvette az elhagyott topánkát. „Istenem!” – sóhajtotta – „Negyvenhetes, ahogy szeretem!” Megcsókolta és mélyen beszívta illatát. Minden elsötétedett körülötte. Mikor magához tért az első gondolata az volt: „Micsoda illat, micsoda gender!” És elindult megkeresni szerelmét a meleg estében.

Elővigyázatosságból, a királyfi utasítására, az utcasarkokon a királyi testőrég marcona harcosai álltak, kezükben Hamupistike arcképével, hogy ne tudjon újra elszökni. Ámbár nem sokra mentek vele, mert egy kubista művész rajzolta emlékezetből. A semminél azért mégis több – gondolták. Ők igazították útba a királyfit a mostohák házához, ahová beszaladni látták.

A királyfi, kezében a cipellővel, berontott a házba. Már mindenki otthon volt, így kérdőre vonta őket. „Hol van az akire illik ez a cipő?” – kérdezte tekintélyt parancsolóan, miközben belül égette a szerelem. A mostohalányok egyenként felpróbálták a lábbelit, de hát túl nagy volt nekik, és különben is, gyanúsan nőnek néztek ki, például egyiküknek sem volt oly szép selymes szakálla.

Egyszer csak megpillantotta a hamuban lapító Hamupistikét. „Próbáld fel te is” – mondta neki, de szíve mélyén már érezte, hogy ő lesz az igaz. Ő felpróbálta és láss csodát: pontosan illett a lábára, melynek még a szaga is pont ugyanolyan volt.

„Te leszel a feleségem!” – kiáltotta, és egymás karjába borultak. Magával is vitte rögtön a hegycsúcson álló királyi palotába. Ott aztán fényes esküvővel egybekeltek. Nem sok idő múlva az általános felmelegedés miatt a tengerszint megemelkedett és a gonosz mostohalányok mind belefulladtak. Az apja megfulladt a félrenyelt töpörtyűtől, a mostohát meg leütötte a hajókötél. Boldogságuknak semmi sem állt útjába. Örökbe fogadtak egy néger kislányt, hogy legyen trónörökös is.

Aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle.

Hogy mi ebből a tanulság? Azt mindenki döntse el maga.