Egy “kellemetlen” radikális, Kertész Imre


 

Mintha Kertész is a középszerűség, a feleslegesség, a tartalmatlanság terjengős irodalmi kánonjába besorolható, gyanúra okot adó egyén lenne. A lényeg elkenése, összemaszatolása, leplezése, ez a jellemző, mindenre kiterjedő „magyar” közállapot. Aki figyelemmel követte Kertész sorsát, az tudhatja, hogy életműve már halála előtt elfeledett, feltáratlan; lényegében: „jelentéktelen”, visszhang nélküli a mai napig. Több reakciót, nagyobb lelkesedést vált ki egy Kukorelly-féle szarós, hugyozós, zuhany alatt farokverő’ vers a magyar szellemi élet „felkent papjaiból”, mint bármelyik Kertész regény, esszékötet, (v.) napló. És ez így van, ahogyan leírom.

[rule style=”rule-dotted” ]

Eltitkolni, elfedni a kegyetlen tapasztalatot, a „létezés botrányos alaphelyzetét”. Ez a mindenkori, mindenkor jelen lévő „csúcsértelmiségi” önvédelmi reakciója, hogy igazolni lehessen kétes tevékenységük létjogosultságát.

Pl.: „Nem tudjuk, hogy igaza van-e Kertész Imrének. Reméljük persze, hogy nincs.” „Kertész Imre életművének és fantasztikus írói teljesítményének egyik különlegessége, hogy rettenetes tragikusságát, sötét jellegét rendkívüli derűvel, ontológiai boldogság-evidenciával tudja ellenpontozni.” „(…) könyvtári Sorstalanság lapjai közül / egy régi sorsjegy a padlóra hull.

És hasonló, eszement, zagyvaságok, szellemeskedések. Maguk, a halál tényének okán meg- és felszólaló, dörgölődző „diplomások”, „az irodalom körül ólálkodó prostituáltak, lektűrszerzők, firkászok, zsurnaliszták, farzsebzsidók minősége degradálja jelentéktelenné és teszi tét nélkülivé Kertész radikalizmusát, kétségeit, nyugtalanságát. Még inkább: nyughatatlanságának, rossz közérzetének okát. Tisztázzuk a félreértéseket. Kertésznek semmi köze az ezoterikus hajlamú, mimózalelkű Nádashoz, a „szamizdatszerző” Esterházyhoz, a herefogdosó, átévéstudiót telefingó Kukorelly Bandihoz, az „ügyeskezű író” Dragománhoz, az intimpistáskodó’ Vámoshoz, a hódfejű, dagigyerek Szegőhöz (stb.).

Kertész nem a liberális-urbánusok, kurzusírók, szenvelgők konformirodalmához tartozik; az „Ő” monumentális monolit-árnyékában érdektelenné, feleslegessé minősül a kortárs irodalom tetemes része.

Érdekes, hogy eddig Spiró, az egyetlen „kompetens” szerző, a régi, értő olvasó-barát, a Boroswki-fordító nem szólalt meg (bár, reméljük nem is fog). Árulkodó a hallgatása. Talán Spiró az egyetlen, aki tudja, hogy mikor kell hallgatnia? Kijelenthető, hogy ebben az országban (ez az iszonyatos állapotot minősíti) az életműnek legjobbat az tenne, ha a lehető leghamarabb elfelejtenék Kertészt, a szerzőt, az írót. És megmaradna annak, ami volt: vállaltan marginálisnak, azzá, amivé a Nobel-díj tette.

Aki (Kertész) műveit olvasva „kihajózik nyílt vizekre” „elviselhetetlen” tapasztalatokkal, kinyilatkoztatott „blaszfémiával”, a „botrány” feltárására megalkotott legalaposabb, legpragmatikusabb módszerrel szembesül. Elképesztő erőfeszítéssel saját nyelvet, saját struktúrát alkotott, egész írói munkáját erre áldozta fel. Ikonikus példája ennek a „vájármunkának”, a Sorstalanságból kiemelt egyetlen szó: „Természetesen.” Kertész, Kafka kishivatalnoki precizitásával, önmaga ellen fordított „tehetségével”, mintegy „pisztolycső előtt” várta a „regényt”, a Sorstalanságot. „(…) Önmagán akarta regisztrálni – szerette ezt a szót: regisztrálni – a pusztító erőket, a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust, ahogy a régi orvosok beoltották magukat a méreggel, hogy önmagukon tapasztalják meg a hatást.” – írja a Felszámolás c. regényében.

Megtagadta, – mert eredendően volt ép erkölcsű ember – a nyugati humanizmus érdekhazugságait, az emberségesség, az érzelgősség, az önsajnálat toposzait, ha kellett ironizált, megvetően nevetett rajta, de mindig komoly, nehéz és töredékes „beszédű” maradt.

Ahogyan Pilinszky is. Állítása: az emberi civilizáció soha nem függetlenedett, nem tisztult meg Auschwitztól, a Kereszttől. Azaz, az „ember” a lágermintáktól, a „jóra való restségtől” az „táborok” végletes immoralitásától, mint eredendő, lényegi meghatározottságtól képtelen szabadulni, elszakadni. Kertész szerint Auschwitz nem különleges, egyedülálló „történelmi” jelenség, hanem a „békés” hétköznapok közé ékelődött és azokban jelen lévő, tetten érhető valóság. Ezek a kijelentések nem az antiszemitizmusról vagy bármilyen, „egyéb” idegengyűlöletről, abból fakadó sértettségről, sérelmekről szólnak (nem a politikát pozícionálják, célozzák meg, nem adnak „lépéselőnyt” egyik ideológiának sem), hanem az eredendően „bűnös” emberi természet megismerésére szolgálnak.Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt?” Felesleges önáltatás lenne reménykedni abban, hogy nincsen, nem volt igaza, hogy tévedett vagy azt feltételezni, hogy „ügyesen szerkesztett túlzásokból” épített irodalmi karriert magának.

Kertészt Auschwitz utáni, egzisztenciális feltárulkozást követően nem hazudhatott, nem lehetett „nemzeti”, „magyar”, sem bármilyen más „nemzet” cinkosa. Ez lényegi, elementáris tapasztalat kirekesztette őt, minden ideológiai, identitáshordozó „közösségből”. Kertész országa a száműzetés, ezt el kell fogadnunk. Ahogy a Gályanaplóban írja: „Nem baloldali, nem jobboldali. Egyáltalán a politikum mint cselekvési terület elképzelhetetlen számára. Valójában nem a harcot, hanem az egyetemes kiszolgáltatottságot vállalja, a mindig, minden helyzetben való kiszolgáltatottságot, és az emberinek (ha így tetszik: az egyetemes emberinek) a negativitásban kíván hangot adni. Nem tiltakozással, nem izgatott hadonászássalvalami más nevében; nem: halk, súlyos és megingathatatlan tagadással, az egész higgadt és megfontolt elutasításával. Vagyis: tud hit nélkül élni (…)”  

Gyakran idézett, életbevágóan időszerű „jóslatai” sem, a jobboldal igazolására keletkeztek – ne erre használjuk! – (az ezredforduló környékén), hanem Auschwitz által megszűrt realitásérzékéről, tisztánlátásáról tanúskodtak.

Gondolkodásomat tönkretették a gondolkodás mesterei és az ideológiák. Elfordulni a történelemtől egy végleges megfogalmazhatóság felé.” Mondatai, egy rejtőzködő bűnöző vagy egy rabságban szenvedő elítélt önfegyelméről tanúskodnak. Vajon miért? Egy biztos: ez a kegyetlen őszinteség és kilépés az „irodalmiból”, a „történelmiből” testesíti meg Kertész Imre személyes felvállalását, ami az egyetlen, valódi radikalizmus.


  Szerencsés D. Márton

újságíró "A barátaid vagyunk. Mi nem olyanok vagyunk, mint a többiek. Szállj be!"

Egy hozzászólás van

  1. Nevetséges, hogy olyan zugfirkászok ajnározzák halála után Kertészt, akik anno a Nobel-díj kapcsán zsidóztak, hazaárulóztak, Imre Kertészeztek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük